Nem akarok minden elkövetkező játéktesztet vagy kritikát hasonló disclaimerekkel kezdeni, de most fontosnak érzem kiemelni, hogy egyáltalán nem vagyok hajlandó szót ejteni a nevetséges botrányokról, amik övezték már megjelenés előtt és után is a Hogwarts Legacyt. Az alábbi írás csak és kizárólag a videojáték milyenségéről fog szólni, abszolút az előbb említett dolgoktól mentesen. Jó szórakozást!

Nincs rózsaszín köd

A Hogwarts Legacy értékelését tekintve majdnem minden azon áll, vagy bukik, hogy valaki szereti-e a Harry Potter világát. Nos, ha nem, akkor van egy rossz hírem: ha lecsupaszítjuk a körítést, akkor egy közepesnél valamivel jobb nyílt világú akció-kalandot kapunk, ezerszer látott és bejáratott játékmenetbeli sablonokkal. Ugyan nem vagyok megrögzött Potter-fan, azt nem próbálom titkolni, vagy tagadni, hogy a gyerekkorom szerves részét képezték a roxforti varázslók és boszorkányok.

Ahogy teltek az évek, egyre inkább megszűnt a kötődés, és egyre távolabbról néztem a varázsuniverzumot övező rajongást. A filmeket újranézve, és néhány könyvet újraolvasva sem tudott hatalmába keríteni a Potter-láz, de azt meg kell hagyni, hogy a harmadik ikszet betöltve is el tudott kapni az a megmagyarázhatatlan hangulat és báj, amit ez a világ áraszt magából. Éppen ezért akartam esélyt adni a Hogwarts Legacynak is, hiszen úgy voltam vele, hogy még ha nem is ez lesz az év játéka, de ha a hangulat rendben lesz, akkor már elégedett vagyok.

Így 40 játékórát követően a helyzet jóval árnyaltabb, de a prekoncepcióim nagyja beteljesült: a Hogwarts Legacy számos hibája ellenére is egy magával ragadó és bájos játék, amit egyértelműen a fantasztikusan felépített világ és az atmoszféra húz feljebb a mára standarddá vált, jobbára középszerű nyíltvilágú címek közül.

A Hogwarts Legacy története simán elfért volna egy kétórás filmben, – vagy ha gonosz akarok lenni, akkor egy A4-es papírlapon – és akkor kaptunk volna egy egészen tisztességes mozit a Legendás állatok nem kifejezetten acélos sztorija, és kivitelezése után. De mivel játékról van szó, így kénytelen-kelletlen el kell húzni, mint a rétestésztát. Többek között emiatt érződik úgy, hogy a játék fő történeti szála nem igazán szól semmiről. Vannak hívószavak, melyek mentén próbál minket egy narratív ívben tartani, de ezek valóban nem többek hangzatos buzzwordöknél.

Legendás iskolakerülők és megfigyelésük

Kalandos kitérő után megérkezünk a Roxfortba, még éppen a házbeosztási ceremónia végére (előre is elnézést, ha bizonyos szakzsargonokat hitványul használok), ahol a Teszlek süveg kérdéseire válaszolva kapunk egy ajánlást, hogy hova fogunk kerülni. Ezt természetesen a játékos felülbírálhatja, és végül annak a háznak lesz a tanulója, amelyiknek akar. A Roxfortba instant ötödikes diákként érkezünk, leginkább azért, hogy a készítőknek ne kelljen forgatókönyvet írnia, vagy extra munkát ölnie dramaturgiailag lényegtelen részletkérdések megválaszolására. Valószínűleg ugyanez az indok húzódik amögött is, hogy a Kividdics be van tiltva ebben a tanévben. Illetve azon se akadjunk fent, hogy többet leszünk a Roxforton kívül, és a tanulással töltött órákat csak mutatóba kapjuk.

Ja, persze, vissza a történethez! A játékos által egész pofásan testre szabható karakterünk valamiért látja és használni tud valamiféle ősi mágiát, amit rossz kezekbe kerülve rosszra lehetne használni. És hát vannak a “rosszak”, akik önös célok elérése érdekében rosszra akarják használni. Az unásig ismételt toposzokból felépült sztori során szert teszünk szövetségesekre a múltból, akik segítségével megismerjük mi történt még korábban a varázslóvilágban, és azt is megérthetjük, hogy a gonosz koboldnak mire kell a titokzatos erő.

A játék marketingkampányának része volt, hogy több, mint 100 mellékküldetést kapunk majd, melyek szorosan kapcsolódnak majd a fő sztorihoz. Nagyon meg kellene erőltetnem magamat, ha akár csak 10-et is fel kéne elevenítenem ezek közül. Sajnos a legtöbb mellékes misszió ugyanazon a tengelyen mozog, mint a hasonszőrű játékok nagy átlaga. Kapunk néhány jobb, vagy éppen kiemelkedő mellék küldetést is, de leginkább a szokásos “hozd ide, vidd oda, lootold ki, öld meg” vonalon haladunk. Vagy lopjunk vissza káposztát egy bajba jutott falusi számára.

Az sem segít a történeti immerzió elérésében, hogy a felvonultatott karakterek rémesen alul lettek írva. Még a főbb szereplők sem kaptak néhány szónál többen összefoglalható jellemvonást. Hiszen ott van Fig professzor, a jó lelkű mentor, Weasley professzor, a mindig kíváncsi igazgató-helyettes, vagy a diákok közül bárki, akikről még ennyi sem mondható el. A másik oldalt képviselve meg kapunk egy koboldot, Ranrokot (akinek a cikk írása pillanatában a nevére sem emlékeztem, így utána kellett néznem), és jobb kezét, a gonosz varázsló Rookwoodot, akik maguknak jót, másoknak rosszat akarnak. Most felhúzhatjátok a szemöldökötöket, de bárcsak túloznék.

A karakterek egy-két kivételtől eltekintve ráadásul szörnyű szinkront is kaptak. Nem tudom, mi a helyzet a videojátékos szinkronszcénával, vagy talán az én fülem lett jobban kihegyezve rá, de ez már a sokadik alkotás, ahol komoly minőségbeli problémák merültek fel a szinkront illetően. Az imént felsoroltak alapján nem egy meggyőző játék képét festi a Hogwarts Legacy, és még nem is értem a hibák felsorolásának végére, de itt az idő megtörni egy kicsit a fanyalgást és pozitív mederbe terelni ezt az írást.

Fuss és pöcc

A Hogwarts Legacy egy kiváló Harry Potter-játék lett. Minden benne van, amit ismerünk és szeretünk ebben az univerzumban, és mindezt felfedezni igazán nagyszerű élmény. A kikacsintásokkal és ismert motívumokkal tisztelettel bántak a készítők, és annak ellenére is, hogy egyáltalán nem tartom magamat Potter-fannak, egy csomó mindent én is felismertem, és még örülni is tudtam a felfedezésemnek.

És ha már felfedezés: a nyílt világ nagy része jobbára sivár, nem tartogat izgalmakat és milliószor látott sablonokból építkezik, mégis van egy elvitathatatlan erénye: Roxfort. A kastély részletekbe menően, roppant alaposan lett megalkotva, telis tele megannyi titkos járattal, szobával, és nem mellesleg egy halom ismert helyiséggel. Lépten-nyomon gyűjthető istennyilákba és logikai feladatokba botolhatunk, illetve kimondottan sok mellékküldetés játszódik a Roxfort falain belül, melyeket elvégezve jóba lehetünk diáktársainkkal (vagy simán lehetünk tirpákok, és mindenkinek beszólhatunk valami egészen megalázót).

Roxfort mellett bejárható még Roxmorts is, annak környéke, a Tiltott rengeteg és még sok más ikonikus helyszín. Érezhető, hogy a készítők is ezeket a területeket gondolták a legfontosabbnak, így tettenérhető, hogy a legtöbb munkát itt tették a játékba. E környékeken kívül viszont a világ nem túl immerzív. A játékban elszórt több, mint 600 gyűjthető bizbasz (erre még achievement is van) nagy része a nyílt világban található, de ezek összeszedése, vagy az ezekhez tartozó logikai feladatok megoldása rettenetesen fárasztóvá válnak, igen rövid időn belül.

Egy troll, egy troll van a… mindenhol

Jártunkban keltünkben összeakaszthatjuk pálcánkat vadállatokkal, orvadászokkal, koboldokkal, sötét máguskkal, élőholtakkal, meg persze trollokkal. A probléma viszont abban nyilvánul meg, hogy a csörték mindig kiszámíthatóak. Az ellenfelek összetétele szinte mindig ugyanolyan, és hiába élvezetes maga a harc mechanikája, ha újra és újra ugyanazokat a köröket futjuk vele.

Azonban erről a tényről elterelhetjük a figyelmünket azzal, hogy mindig valami új kombót eszelünk ki az ellenfelek legyőzésére. A kissé kényelmetlen varázslatkiosztás gátolhat ebbéli célunkban, de ha megtaláljuk kedvenc bűbájainkat, amiket a talentekkel kiszedhető módon akár négy oldalra is bepaszirozhatunk, igen mókás kombinációkkal tudunk zsonglőrködni az ellenfelekkel. A harcokat megspékelik még az ellenséges bűbáj kivédésével, az ebből származó counter-támadással, elgurulással, illetve a különféle ellentípusok is saját pajzsot húzhatnak magukra, amit csak az adott színkóddal jelölt varázslattal tudunk semlegesíteni.

Kifejezetten örültem volna, ha a mutatóba berakott lopakodásra nagyobb hangsúlyt fektetnek a készítők. Az ötlet nem hülyeség, a kivitelezés viszont igencsak fapados. Egy láthatatlanná tévő bűbájjal oda tudunk sunnyogni az egyébként sem kifejezetten éber gonosztevők mögé, majd egy jól irányzott Petrificus Totalus varázsigével elkábíthatjuk őket. Ennél többet nem tud ez a funkció, de egy efféle “harcmodor” jobb kidolgozással simán beleférhetett volna a játék koncepciójába. A hatalmas világban kényelmesen utazhatunk gyorsutazással, seprűnyélen vagy hippogriff, illetve tesztrál-háton. Ez utóbbiakat nem szívesen ajánlom, mert az irányításuk borzasztó, használtuk pedig körülményes. A seprűlovaglást ugyan kezdetben szokni kell, de ha már beletanultunk, akkor rájöhetünk, hogy a fejlesztők piszok jól eltalálták a használatát.

Vajon hány kontentet bír még el a Roxfort?

A klasszikus küldetések, felfedezés és harcok mellett igyekeztek töménytelen mennyiségű tartalommal megszórni a játékot, habár egyik sem kapott igazi mélységet. De könnyen meglehet, hogy nem is igénylik. A fő sztori előrehaladtával beléphetünk a Szükség szobájába, ahol egyrészől a világban összegyűjthető mindenféle bútorral és dekorációs elemmel saját képünkre alakíthatjuk a folyamatosan bővülő helyiséget. Másrészről egy csomó egyéb tevékenységet űzhetünk itt, melyek java valóban használható a játék során, vagy van minimális haszna. Itt termeszthetjük növényeinket, melyeket akár harcban is bevethetünk, de más miatt is hasznosak lehetnek. Kotyvaszthatunk bájitalokat, melyek szintén jól jönnek pálcapárbaj vagy felfedezés közben. Illetve menedzselhetünk viváriumokat is, melyekbe a világból összeszedett legendás állatokat figyelhetjük meg. Őket lehet simogatni, etetni, pároztatni, és nem mellékesen craftinghoz szükséges nyersanyaggal is szolgálnak.

Ugyanúgy a Szükség szobájában tudjuk fejleszteni varázsgönceinket is a jobb statok elérése végett. Számtalan különféle ruhadarabot szedhetünk össze kalandozásaink során, melyek nagyon egyszerű és lecsupaszított alapelven működnek. A jobb stattal felruházott ruhát felkapjuk magunkra, bizonyos esetekben még fejleszthető is, adható hozzá plusz bűverő, hogy még izmosabb legyen, de ami a legfontosabb: minden megszerzett ruhadarabbal kioldjuk annak kinézetét, amit bármikor, egy egyszerű gombnyomással megváltoztathatunk magunkon.

Technikai kitekintő

A sokat cikkezett technikai malőrökről nem tudok nyilatkozni, Playstation 5 konzolon relatíve problémamentes a játék optimalizációja. Utóbbin három grafikai mód közül választhatunk a már megszokott módon: nagyobb felbontás, stabilabb képkockaszámokkal, 4K és ray tracing támogatás, illetve a betonstabil 60FPS-t nyújtó teljesítmény mód. Na jó, a betonstabil talán kissé túlzó, hiszen néha előfordult, hogy megröccent a képkocka ráta, de összességében kifejezetten szépen muzsikált a konzolon. És alig “csak” egy tucatszor crashelt a játék a 40 óra alatt, amit eltöltöttem vele, ami pont tizenkétszer több, mint illene, de ettől eltekintve tényleg nem volt okom panaszkodni.

És a látványra sem lehet egy szavunk sem. Oké, talán a karakterek arcmozgása kissé lelketlennek tűnik, de a környezet, az épületek, különböző tereptárgyak és maga a látványvilág egészen gyönyörű képet fest. Az igazi Potter-hangulat eléréséhez a vizuális megvalósítások mellett elég jól teljesítenek a zenék és egyéb hangok is. Gyakran felcsendülnek az ismerős dallamok, de az új taktusokat is egyértelműen oda tudjuk kötni a Harry Potter-érzéshez.

Verdikt

Összességében a Hogwarts Legacy egy alapvetően közepes, vagy annál valamivel jobban muzsikáló nyílt világú akció-kaland, amit ezer százalékban az emel feljebb, hogy a Harry Potter világában játszódik. Számtalan sebből vérzik, és ugyanazokat a köröket futja, mint korunk legtöbb hasonszőrű címe, mégis a szó szoros értelmében képes elvarázsolni. A mágia világának felfedezése egyszerűen magával ragadóan bájos, és ezt nem lehet elvenni tőle. Rajongóknak ez a várva Harry Potter-játék, de akik eddig nem szerették a franchise-t, itt talán tehetnek egy próbát vele, mert hibái ellenére is képes szórakoztatni, vagy huzamosabb ideig a képernyő elé ragasztani.