Az animáció egy meglehetősen időigényes és költséges művészeti forma, és ez hatványozottan igaz a stop motion technikával készült alkotásokra. De ha jól csinálják, akkor a végeredmény önmagáért beszél: ahogy az élettelen bábok megelevenednek a szemünk előtt, az maga a varázslat. Éppen ezért amikor egy olyan veterán rendező, mint Henry Selick (Karácsonyi lidércnyomás, James és az óriásbarack, Coraline és a titkos ajtó) több mint egy évtizednyi kihagyás után egy új filmmel tér vissza, arra mindig érdemes odafigyelni. Lássuk hát, hogy sikerült a Jordan Peele-lel (Tűnj el!, Mi, Nem) közösen készített Wendell és Wild!

A hétéves Kat élete nem is lehetne jobb: szerető szüleivel él egy Rozsdapart nevű kedves kisvárosban, ahol az általuk üzemeltetett sörfőzdében számos embernek biztosítanak munkát. Azonban minden elromlik, amikor egy autóbalesetben meghalnak a szülei. Kat nehezen tud megbirkózni a hirtelen jött változással, ezért egyik árvaházból a másikba küldik, végül pedig nevelőintézetbe kerül. Öt évvel később visszatér Rozsdapartra, hogy a helyi bentlakásos iskolában kapjon egy második esélyt, de a város már csak árnyéka egykori önmagának: a főzde leégett, a lakók elköltöztek, és ezt kihasználva egy magánbörtönöket építő cég, a Klaxon Korp kiterjesztette a csápjait a városra. Barátok és támogatás nélkül, Kat mindent megadna azért, hogy újra láthassa a családját. Pontosan ezt használja ki két démon, Wendell és Wild (Keegan-Michael Key és Jordan Peele), akik megígérik neki, hogy feltámasztják a szüleit, ha cserébe megidézi őket az élők világába. Ám Kat ezzel egy olyan láncreakciót indít el, ami egész Rozsdapart sorsát megpecsételheti.

Az talán a fenti szinopszisból is látszik, hogy a Wendell és Wild nem kimondottan a fiatalabb korosztályt célozza meg, hanem inkább a tinédzsereket. Elvégre olyan témákat érint a film Kat karakterén keresztül, mint például a beilleszkedési zavarok és a gyász feldolgozása (persze ez nem jelenti azt, hogy nem lehetne ezeket a gyerekek számára is érthető módon bemutatni, gondoljunk csak a nagyszerű Coco-ra a Pixartól). Ennek ellentmond viszont az, hogy bizonyos szereplők, például a címadó Wendell és Wild meglehetősen infantilis módon viselkednek. Ami persze érthető, hiszen ők a comic relief karakterek a történetben, de ha az a fő motivációjuk, hogy építeni akarnak egy vidámparkot, akkor emiatt eléggé ki fognak lógni a többi szereplő közül, akiknek sokkal valósabb és átérezhetőbb problémáik és mozgatórugóik vannak.

Ezzel egyidőben a film egy másik fő mondanivalója az, hogy a javító-nevelő intézetek nem képesek ellátni a feladatukat, és sok esetben egyenes utat jelentenek a börtönbe, ami pedig sokkal inkább a felnőtteknek szóló üzenet (a városi tanács, és a megépítendő börtön körüli konfliktusról nem is beszélve). Láttunk már bőven példákat arra, hogy egy animációs film képes egyszerre több korosztályt is megszólítani, de úgy érzem, hogy a Wendell és Wild esetében ezt nem sikerült maradéktalanul teljesíteni. A túl sok expozíció és a kapkodó cselekményvezetés mellett talán ez a legnagyobb problémája a filmnek: nem igazán tudja eldönteni, hogy kinek is szól valójában.

Az animáció terén már sokkal jobb a helyzet. Ahogy az Selicktől, a stop motion mesterétől elvárható, a látvány most is szemet gyönyörködtető, a bábok és a hátterek pedig a legutolsó részletig ki vannak dolgozva, bár nekem elsőre egy kicsit szokatlan volt a karakterdesign, a film végére már egyáltalán nem zavart. Éppen ezért sajnálatos, hogy a Netflixet ismerve a Wendell és Wild valószínűleg soha nem fog megjelenni fizikai formátumban, pedig a Karácsonyi lidércnyomás és a Coraline kiadványain éppen az „így készült”-anyagok voltak a legérdekesebbek (azért kapunk egy kis betekintőt a stáblista alatt). A zenei aláfestést sem érheti panasz, kellően változatos előadók számait sikerült összeválogatni az egyes jelenetekhez, ami ellensúlyozza, hogy a Bruno Coulais által jegyzett soundtrack nem igazán tartalmaz emlékezetes dallamokat.

Összességében tehát nem ér fel Henry Selick korábbi filmjeinek zsenialitásához a Wendell és Wild, de ha valaki csak szeretne úgy kikapcsolódni a családjával, hogy közben egy látványos animációs filmet néz, arra a célra megfelel. Csak aztán győzze elmagyarázni a gyerekeknek, hogy miért nem oké, ha valaki választási csaláshoz akarja feltámasztani a halottakat.