Sajnos be kell vallanom, hogy amikor Nicolas Winding Refn filmje, a Drive kijött a mozikban, valamiért elkerülte a figyelmemet. Ha láttam is a plakátját vagy az előzetesét talán azt gondoltam; már megint egy újabb üres autós-marhaság. Eltelt egy kis idő és egyre több ismerőstől hallottam meglehetősen vegyes véleményeket. Volt aki ajnározta és volt aki szidta, mint a bokrot, de egy olyan véleményt sem hallottam, hogy „nem rossz”. Amikor pedig úgy 3 éve először tekintettem meg, a Drive egy igazi sportkocsi módjára, más filmeket messze beelőzve került kedvenceim közé. Üljetek be mellém a képzeletbeli anyósülésre és lássuk, miért is!

A dán származású Nicolas Winding Refn, a számomra tűrhető Pusher, az elmebeteg Bronson és a szerintem borzalmas Valhalla Rising rendezője. Refn, akit semmilyen szinten nem érdekel az autózás és aki annyira béna, hogy még a jogsit se tudta megszerezni úgy döntött, hogy mégis egy autós-mozit készít, azonban meglehetősen sajátos formában. Az alapanyag James Sallis könyve volt, amit nem olvastam, így nem tudom megítélni (könnyen el tudom viszont képzelni, hogy közel sincs olyan jó, mint a film).
A történet önmagában nem tartogat semmi újat. Adott a Ryan „anti-zabpehely” Gosling által játszott sofőr, akinek még a nevét sem tudjuk (Nevem, Senki). Nappal autóskaszkadőrként és szerelőként keresi betevőjét, éjszaka viszont bűnözőket segít elfuvarozni a tett helyszínéről. Sofőrünk beleszeret az épp börtönben ücsörgő szomszéd nőjébe (mert az ugye mindig zöldebb), majd mikor az Oscar Isaac játszotta rosszfiú kiszabadul, egy utolsó piszkos melóban lesz  a börtöntöltelék segítségére…de nem ez a lényeg! Refn ugyanis bebizonyítja, hogy még egy szokásos sablontörténet is lehet élvezetes a megfelelő tálalással. A tálalásra pedig nem lehet panasz.Köszönhetően Refn színvakságának és a szemkápráztató operatőri munkának, a Drive igazi ’80-as éveket idéző neongiccsben pompázik (ja, a színvakság nem vicc, Refn csak az ilyen élénk, kontrasztos színeket látja jól). Nem is gondolná az ember, hogy ez a hihetetlen giccs milyen határozottan jól áll a filmnek, sőt mi több…a fényelés segíti, hogy jobban átéljük a filmben előforduló hangulatváltozásokat is. Bár nagyon nem vagyok oda a rózsaszínért, be kell látnom, hogy a stáblistában szereplő rózsaszín, dőlt betűs kiírás szintén kreatív megoldás. Ezektől a képi elemektől sokszor picit az volt az érzésem, hogy egy élőszereplős képregényt látok. Kiemelendő még a zene is, mely abszolút megidézi a ’80-as évek szintetizátoros korszakát, de erre még a későbbiekben több ponton is visszatérek.
A színészválasztás szintén hibátlan. Gosling hitelesen adja vissza a szótlan sofőrt, aki már-már a Jancsó-filmek és a székelyviccek hangulatát idézi egyszavas válaszaival. Carey Mulligan úgyszint meggyőző a törékeny hölgyemény szerepében, Oscar Isaac jó sittes férj, Brian Cranston (Walter a Breaking Badből) kitűnő Gosling főnökeként, de Albert Brooks és Ron Perlman (Hell Boy) is csillagos ötösre vizsgáznak.
A Drive tempója is teljesen eltér a megszokott autós filmekétől. Kezdésnek egy olyan üldözős jelenetet kapunk, ahol nincsenek hatalmas driftelések, nem füstöl a gumi, nem mennek egymásnak kocsik és mégis…egy pillanatig sem volt hiányérzetem. A zseniális rendezés, Gosling fapofája és a zene együttesen frenetikus hatást kelt a nézőben, főleg, hogy az egész jelenetet a kocsi belsejéből filmezve látjuk (mintha a néző is egy utas lenne az anyósülésen). Ezt követően a film pihen, pihen, pihen…pihen..pihen…pihen…és BUMMMMMMMM A FEJBE! Refn stílusától nem idegen az erőszak nyers ábrázolása, azonban itt nem várt hirtelenséggel és intenzitással, sokszor premier plánban kapjuk a képünkbe. A Drive pont ezért semmiképpen nem ajánlott 18 éven aluliaknak, gyenge idegzetűeknek, de filmekből ihletet merítő őrülteknek sem! Egyeseknek néha az is zavaró lehet, hogy bizonyos valójában egymást követő eseményeket Refn párhuzamos vágásokkal köt össze, mintha azok egyidőben történtek volna.A Drive-ot többen nevezték a XXI. századi Taxisofőrnek, és az összevetés nem teljesen indokolatlan. Ha belegondolunk, mind a Taxisofőr Travis Bickle-je, mind a Drive névtelen sofőrje egy a társadalmon kívülálló számkivetett, aki az őt körülvevő kegyetlen világ és a körülmények hatására „hőssé” válik. Mindketten antiszociálisak, magányosak, szociopaták, erőszakosak, de mindketten normális életre és szeretetre vágynak. Egyikük sem olyan, mint amilyennek a mesék vagy a klasszikus filmek hőseit képzeljük, sőt pofátlanul arcon is köpik a bennünk élő hérosz-ideált.Természetesen különbségek is adódnak kettejük között. A Taxisofőr hőse igazi balfácán, aki szerelmét pornómoziba hívja randizni. A Drive Ryan Goslingja ezzel szemben ügyeletes szívtipró és valóságos Fittipaldi, ha vezetésről van szó. Refn azonban még a szimbólumokkal is érzékeltet valamit. Gosling skorpió-kabátja nem csupán állatul néz ki, de egyben jelkép is. Bár nem hiszek a horoszkópban, megbízható forrásokban utánaolvastam (értsd: női magazinok és bulvárlapok), milyen karakterű ember is a skorpió:
1. Olyan, aki ellenségnek rettenetes, szövetségesnek hálás
2. Mindene az adrenalin
3. Végletes érzelmek jellemzik
Stb.
Be kell látnunk, ezek mind igazak a sofőr karakterére, aki ráadásul utal a béka és a skorpió meséjére is. Plusz poén, hogy Gosling is e csillagjegyben született.
A másik hatásos szimbólum Gosling maszkja, amit eredetileg a forgatásokon használ a színész kaszkadőrjeként. Mintha még ez is ráerősítene megérzésünkre: az igazi hős valódi arca mindig rejtve marad azok előtt, akiket nem enged közel a szívéhez.
Ami azonban a legszorosabb hasonlóság a két film karaktere között, hogy a végén mindketten megkapják helyüket a hősök csarnokában, még ha meglehetősen egyedi módon is…de talán a valódi hősök ilyenek…borotvaélen egyensúlyoznak az őrült és a jótevő közötti szűk mezsgyén. Ahogy a Drive egyik dalában éneklik: „…real hero, real human being” vagyis igazi hős, igazi emberi lény. És bizony, a gyöngéd emberi érzelmek éppolyan része a cselekménynek, mint a zsigeri agresszió (aki látta a filmet, annak elég, ha annyit mondok; LIFT).Mindazonáltal én óvakodnék attól, hogy szorosabb párhuzamot vonjak a Taxisofőrrel, hiszen annak a filmnek a társadalmi mondanivalója mégis mélyebb (pl. a vietnami háborúra való reflektálása), viszont nálam legalábbis Refn magasan veri Scorsese-t a hangulatteremtéssel.
A Drive tehát igazi rétegfilm. Teljesen meg tudom érteni azokat, akiknek nem nyerte el a tetszését vagy akiket kiakasztott. Nem tudom akárkinek nyugodt szívvel ajánlani, viszont akit egyszer megtalál, azt nem ereszti el. Szerintem elsősorban az olyan embereket ragadja magával, akik szeretik a lassabb tempójú, ütős hangulatmozikat, a mélyebb és tartalmas üzeneteket, akik szeretik, ha egy nő nem csak díszletként pucsít az autó mellett és akik bírják a kegyetlen erőszakot. Amikor először láttam, valósággal lesokkolt, azóta viszont egy pozitív energiát ad számomra minden egyes újranézés alkalmával. Számos olyan momentumot, apró rejtett utalást tartalmaz, amely első megtekintéskor még nem feltétlen egyértelmű. Úgyis mondhatnám, Mindörökké: „Drive”.
Végezetül visszautalnék a zenére, nevezetesen a filmben hallható Kavinsky dal, a Nightcall refrénjére, mely talán legjobban tükrözi érzéseimet a Drive iránt…és talán nagyon sok néző álmait is. Hiszen minden nő olyan férfiről álmodik, akire igaz a leírás és minden férfi olyan nőre vágyik, aki angyali hangon a fülébe dúdolja: „There’s something inside you, its hard to explain…” Van valami benned, mit megmagyarázni nehéz…