A korábban megjelent, tárgyalni kívánt szériánk első három részét taglaló írásomban kifejtettem a címszereplő képregények lapjain leledző eredetét, plusz kitértem néhány részletre, amelyek nyolc rész után is megállják a helyüket. Azonban még ezek mellet is van jó néhány olyan adalék, amelyek miatt még egy, legalább olyan terjedelmű írást megérdemel James Gunn legújabb műve, mint a nyitány után, így vágjunk is bele.

„S a lepke vígan táncolt a napon…”

Lássuk azokat a történetvezetései szegmenseket először is, melyeket még nem észlelhettünk három rész után, azonban mostanra világossá váltak. Kis csapatunk összeállítására kitértem már, így ismételten erre nem szánnék időt, de azt mindenképpen felírhatjuk a pozitív oldalra, hogy egytől egyig, változáson és jellemfejlődésen mennek keresztül az epizódok végére. Legfőképpen természetesen Chris, azaz Peacemaker. A kegyetlenséggel, valamint gyűlölettől átitatott, erőszakos viselkedéssel telt gyermekkor után, a traumák ellenére, melyek közt szerepel testvérének rá testált halála, sikerül valami jobbá, elfogadóbbá és kevésbé elvakultá válnia, legyen szó igazságról vagy békéről, epizódról epizódra haladva. Természetesen a csapat többi tagja is elindul a kiteljesedés ösvényén: Leota Adebayo önállósodási köröket fut le sikeresen, Emilia Harcourt vezetői vénája előbújik és csapatjátékosi szerepköre kiteljesedik, míg John Economos megleli bátorságát és önmaga utálata helyett beismeri és felvállalja hibáit. Talán Clemson Murn az egyedüli kivétel, de az ő különleges helyzetét nem is taglalnám, egy csavar esetleges leleplezésének okán. Ha pedig ennyi mélyre ható üzenet után még mindig nem lenne elég a jóból, nézzük meg hogyan is állunk antagonisták terén.

Talán ez volt az a szegmens, amire csak érintőlegesen tértem ki az előző cikkben, igaz azóta kaptunk még öt részt, így jobban kifejtésre kerültek az akkor még csak sejthető elemek. A nagyobb spoilereket elkerülendő, azért annyit elmondhatunk, hogy kis csapatunk egy „butterfly” fedőnévvel illetett fenyegetéssel néz szembe, mely a fő szál cselekményének gerincét adja. Alapvető rendeltetésük ennek elhárítása és az eme, hozzáteszem nem e világi, fenyegetéshez tartozó veszélyforrások kiiktatása, természetesen az emberiség érdekében. Ami azonban még érdekesebbé teszi a kérdést, Judomaster elképesztően vicces ténykedése mellett, az White Dragon tényleges, minden erejét latba vető felbukkanása. Korábban említettem, hogy a nyomtatott füzetekben szereplő jelmezes bűnözőt összevonták Auggie Smith figurájával, azaz Peacemaker apjával, így egy teljesen új nézőpontot létrehozva kettejük kapcsolatát illetően. Idő közben megkapjuk a karaktert teljes valójában, követőivel együtt, akik vele együtt beszélik a gyűlölet nyelvét és nyomában loholnak szakadatlanul, igazán izzasztó perceket szerezve ezzel hőseinknek. Egy valamit mégis nehezményeztem a figura kapcsán, az pedig a rövidnek mondható kifutás miatti kevés képernyős jelenlét, valamint az ugyan ebből az okból kifolyólag végbement gyors leszámolás vele és egész kompániájával. Kitűnően árnyalta a képet és mutatta be a szélsőségesen durva alapokra épített, bántalmazó apa-fia kapcsolatot, azonban mégis csekélynek érződött a végső összecsapás közte és Chris között.

„Minden kép beszél…”

Lépjük tovább és térjünk ki egy kicsit a látványra. Azt kell mondanom, hogy jelmezek tekintetében igencsak erősnek bizonyult a sorozat. A kosztümöket sikerült az arany középúton tartani, ha a skála egyik vége a túlzottan képregényhű kinézet a másik pedig a földhözragadt ábrázolási mód. Külön örömmel konstatáltam, hogy minden, titkos alteregó mögé húzódó szereplő, legyen bármelyik oldalon, a játékidő túlnyomó hányadában viseli a rá jellemző maskarát, sisakjától vagy maszkjától is csak akkor szabadulva meg, ha az indokolt vagy szükséges. Az effektekért felelős csapat remek munkát végzett, a helyszínek olykor talán egyhangúnak vagy szürkének tűnhetnek, de az akció és a történet íve kárpótol bennünket ezekért a hiányosságokért. Továbbá saját meglátásom szerint az operatőri munkára és fényképezésre sem lehet panaszunk.  

Ha a szereposztást nézzük John Cena mellett, aki természetesen ügyeletes fő protagonistánkat alakítja, a menet közben becserélt, Vigilante karakterét megformázó, Freddie Stroma neve csenghet ismerősen, ugyanis ő volt az Időről időre szériában H.G. Wells. Az Emilia Harcourtot formába öntő Jennifer Holland többeknek feltűnhetett olyan címekben, mint a Brightburn vagy az Amerikai Horror Story. A Clemson Murnt játszó Chukwudi Iwuji pedig a John Wick 2-ben tette tiszteletét korábban. A zeneválasztást már a kis előzetes kritikámban is dicsértem és nincs ez másképp most sem, hiszen a paletta olyan nevekkel bővült még előadók terén, mint a Mötley Crüe, a Reckless Love vagy éppen a Steel Panther.

Összegezzünk: Remek sorozatot kaptunk, mely ismét bebizonyította, ha a szuperhős zsánerről van szó Gunn nem tud hibázni. Kiváló látvány, remek zene és humor, mind a „jófiúk” mind pedig ellenlábasaik oldalán kitűnő karakterek és jellemek, valamint első osztályú mellékszereplők fémjelzik ezt a 8 részes futamot, egy hatalmas cameoval az utolsó epizódban. Arról nem is beszélve, hogy rengeteg további DC karakter kerül megemlítésre, csak úgy elejtve párbeszédekben és anekdotákban. A második évad már meg is kapta a zöld lámpát, így azt is várjuk szeretettel!

A szériát megtaláljátok az HBO Max kínálatában!