Ha filmimádóként nem hallottál még Hans Zimmerről, azt úgysem hiszem el. A frankfurti komponáló zenéi nem csak filmkíséretként működnek, nem csak háttérzajként, amik egy-egy jelenet után elhalkulnak a képkockák között, hanem valósággal uralják a film teljes érzelmi terét. Épp ezért, és ez nem vicc(!), a rendezőknek mindig vigyázniuk kell Zimmerrel. Hiszen soundtrackjei önállóan is helyt állnak, ami esetenként óriási támadási felületet nyújthat azoknak a filmeknek, amelyekben művészete felszólal, a hatásvadászat vádja mindig fennállhat, már hogy a zene érzelmi feszültsége és azoknak szintén zenei feloldása erősebb, mint mondjuk a cselekményből, vagy a látványvilág hangulatából adódó feszültség.

6 elemes toplistánk lényege, hogy még egy-egy filmhez tartozó komplett soundtrackes listából is megkíséreljük, hogy rámutassunk a legkifejezőbbre, legjobban sikerültre. Botor kockázat ez, de megpróbáljuk jó ízléssel és persze az indoklás sem marad el. Zimmer művészetének erénye, hogy minimalizmusa ellenére – a helyenként drámai felütések és lecsillapodások mellett – folyamatosan, kimérten, türelmesen „felfelé” építkező dallamösszességet produkál zenéiben.

6. Eredet – Planning  

Valószínűleg nem a legemlékezetesebb darabja az Eredet zenés listájának (úgy, mint pl. mondhatnánk ezt mondjuk a The Dream is Collapsing-re). De akadnak a film zenedobozában rövid, viszont annál kifejezőbb szólamok, pl. a Planning-en kívül ilyen még a Paradox is, amiben az ellentmondás füllel tapasztalható manifesztációját halljuk pl., a logika kifordítását a zene nyelvén. A Planning esetén ki kell emelnünk, hogy kitűnően utal vissza a szám építkezése a tervezés folyamatának arra a tulajdonságára, hogy folyamatosan a dopping előszobájában járunk, és az utolsó pár másodperces nem-elpattanás, nem is feloldás, hanem gyors – de nem túl hirtelen – elhallgatás a folyamat lezártára teszi fel és igazítja oda a kalapot, a „kész” tökéletes zenei analógiája ez. A töprengés legvagányabb formulája.

5. A Karib-tenger kalózai – Davy Jones

Davy Jones drámáját bizonyára jól ismerjük, szerelmi tragédiából válik élettörténetivé. Ez a Zimmer szám dráma, zenébe csomagolva. A megtépázott tengerész minden elfojtott szentimentalizmusa és rapszódiája visszhangzik ebben a dalban, amire azért is mondom, hogy dal, mert szöveg nélkül is benne van egy elbeszélőköltemény potenciálja – a szó szoros értelmében Davy Jones zenei életrajzi költeménye ez.

4. Sherlock Holmes – Discombobulate

Talán a klasszikus Holmes-képünkhöz nem passzol ez a muzsika, de ezt nem is a fanyalgás állapíttatta meg velem: ez érdem, hiszen Zimmer képes volt a hagyományos Holmes-toposzoktól való elrugaszkodást és bővítést zenéjében értelmezni. A folk elemek egyébként Guy Ritchie rendezői koncepciójával is kéz a kézben járnak. Stílusból ismét csillagosötös. 

3. A Sötét Lovag – I’m Not a Hero

Ez a téma talán nem annyira eredeti, nem is tud annyira önállósulni a filmtől, mert a szuperhőskérdéskörhöz és ábrázolásához tartozó pátosz erősen körül lengi (még ha darkosabb értelemben is). Ami mégis nagy teljesítmény, hogy ebben a mainstreamben is maradandót tudott lerakni az asztalra; ez saját bevallása szerint annak is köszönhető, hogy a Christian Bale színészi játékában leledző érett, morcos fájdalom, ami javíthatatlan traumákat hordoz, erősen megihlette. Így kell hát megőrizni, archiválni az érzést zeneileg.  

2. Dunkirk – Supermarine

Személyes kedvencemet (The Mole) sokáig kirobbanthatatlannak tartottam, aztán realizáltam, hogy a fenti jellemzők leginkább a Supermarine-re passzolnak. Valahogy úgy tudnám leírni ezt a számot, és a hozzáköthető érzést, mintha a térérzékelésemet elasztikussá konvertálná. Egy folyton táguló és szűkülő tér képzetét kelti, amiben, amíg tágul, folyton kényelmesen érzed magad, amikor szűkülni kezd, egyre kényelmetlenebbé válik, és ennek a váltakozása brutális esztétikai élményt nyújt: elemi feszültséget.

1. Csillagok között – Mountains

A No Time For Caution megéri a respekt-említést, de kistestvére, a Mountains az, ami építkezése miatt még a filmjelenetek nélkül is komoly tartalmakat közvetít, amit pusztán annyi eredményez, hogy az orgona belépői és megszakításai kicsit nagyobb szerephez jutnak, mint a bátyus esetében: ez pedig jobban átérezteti azt a pattanásig menő feszültséget, ami az ismeretlen kitárulkozásából adódik.