Ha van igazi „lerágott csont” a szórakoztatóiparban, akkor az minden bizonnyal az Arthur-mondakör. Arthur király és a Kerekasztal lovagjainak történeteit annyian és annyiféleképpen feldolgozták már, hogy az ember azt hihetné, ebben a témában már nem igazán lehet újat mutatni. Még szerencse, hogy vannak olyan rendezők, mint David Lowery (Kísértettörténet, Elliot, a sárkány, Úriember revolverrel), aki egy 14. századi lovagregényből is képes olyan filmet készíteni, ami a modern kor nézői számára is érvényes mondanivalóval bír.

Karácsony napját ünneplik Camelot várában. Míg az udvar tagjai boldogan lakomáznak és megajándékozzák egymást, Arthur király azzal a kéréssel fordul hű lovagjaihoz, hogy meséljenek valami izgalmas történetet. Ekkor kitárul a kastély kapuja, és egy zöldbőrű, zöld páncélt viselő lovag lép be, hatalmas csatabárddal a kezében, és kihívást intéz a jelenlévőkhöz: bárki, aki képes lesújtani rá, elnyeri tőle a fegyverét, cserébe viszont egy év múlva el kell mennie a Zöld Kápolnába, ahol egy azonos erejű csapást kell elviselnie. Senki nem akar kiállni a rejtélyes idegen ellen, kivéve a király unokaöccsét, Gawaint (Dev Patel), akinek sikerül is lefejeznie ellenfelét. Mindenki megdöbbenésére viszont a zöld lovag felkel, felveszi a levágott fejét, és mielőtt elmegy, emlékezteti Gawaint, hogy egy év múlva találkoznak. Bár tudja, hogy veszélyben forog az élete, egy évvel később Gawain mégis útnak indul, hiszen a becsület ezt kívánja. Utazása során számos próbatétel vár rá, amiken bizonyíthatja, hogy egy igazi lovag erényeivel rendelkezik.

Azt már a Kísértettörténet óta tudjuk David Lowery rendezőről, hogy remekül ért a jól ismert történetek és toposzok dekonstrukciójához. Éppen ezért nagyon fontos leszögezni, hogy aki egy hagyományos fantasy filmre, vagy az Arthur-mondakört a konvenciók mentén megragadó történetre számít, az szinte biztosan csalódni fog. Nincsenek benne hatalmas csatajelenetek, látványos kardpárbajok, továbbá a mágia és a természetfeletti is csak visszafogottan van jelen. És hogy mit kapunk helyette? Egy lassan építkező, meditatív utazást egy elfeledett korba, amiben a képek és az atmoszféra legalább annyira fontosak (ha nem fontosabb), mint a dialógusok.

Erre szükség is van, hiszen a The Green Knight története egy olyan kortalan morális dilemma körül forog, ami kulturális háttértől függetlenül a mai napig sokak számára meghatározó: a becsület kérdése. Mennyit ér a hírnév, a vagyon és a hatalom, ha ezért cserébe egy hazugságokon alapuló, hamis képet kell fenntartanod a külvilág felé, nehogy kiderüljön, milyen ember is vagy valójában? A film másik központi témája az élet és a halál örök körforgása. Buja erdők, kopár pusztaságok és a rothadástól bűzlő mocsarak váltakoznak grandiózus kastélyokkal és elhagyatott romokkal. Az elmúlás nem csak a helyszínekre, hanem az azokban mozgó szereplőkre is rányomja a bélyegét: Arthur király már nem a legendákból ismert rettenthetetlen harcos, hanem egy törékeny öregember, a Kerekasztal lovagjai pedig elkényelmesedtek a jólétben, és az első igazi kihívás hatására megfutamodnak. A Zöld Lovag pedig maga egy két lábon járó szimbólum, aki egyszerre testesíti meg a természetet, az életet, és a kérlelhetetlenül közeledő halált.

Dev Patel talán karrierje eddigi legjobb alakítását hozza Gawain szerepében. Minden áron bizonyítani akar a király és az udvar többi tagja előtt, de mélyen legbelül tudja, hogy se nem elég erős, se nem elég bátor ehhez a feladathoz. Alicia Vikander ugyanolyan hitelességgel tud eljátszani egy egyszerű parasztlányt, mint egy nemes úrnőt (monológja a zöld színről egészen hátborzongató). Sean Harris és Kate Dickie, mint Arthur és Guinevere mintha csak egy mesekönyv lapjairól léptek volna ki, mint a bölcs, öreg király és királyné. Ralph Ineson pedig dacára annak, hogy a maszk miatt nem látunk semmit az arcából, pusztán a hangjával tud egyszerre tiszteletet parancsoló és félelmetes lenni Zöld Lovagként.

Az operatőri munkáról is csak szuperlatívuszokban lehet beszélni. A gyönyörű, sokszor álomba, vagy rémálomba illő képek tökéletesen illenek ehhez a nem mindennapi filmhez, sokszor olyan érzésem volt, mintha egy életre kelt festményt néznék. A soundtrack is ennek megfelelően sokrétű, a hagyományos középkori dalok mellett hallhatunk modernebb, instrumentális zenét is, amik remekül kiegészítik az egyes jeleneteket.

Minden szempontból az év egyik legkiemelkedőbb filmje a The Green Knight, és éppen ezért végtelenül szomorú, hogy nagy valószínűséggel el fogja kerülni a hazai mozikat. De ez ne tántorítson el senkit, mert ehhez hasonló fantasy alkotással már nagyon régen nem találkoztunk, és vétek lenne kihagyni.