2018-ban a semmiből robbant be Rebecca F. Kuang neve a könyves fantasy világba. Mákháború című trilógiájának első kötete – melynek címe azonos a sorozat címével – azonnal belopta magát az olvasók szívébe. A következő évben a folytatása is megjelent Sárkányköztársaság címmel. Az idei évben pedig megérkezett hozzánk a történet záró kötete is A lángoló isten címmel.

Rebecca F. Kuang kínai származású, Amerikában élő fiatal nő. Kínai filozófiát és történelmet tanul az egyetemen, és mindösszesen 19 éves volt, mikor nekiállt első regényének. Érthető módon választotta a kínai-japán háborúra épülő témát, hiszen nem csak tanulmányai kötik hozzá, de a származása is.

Szép új világ

Zsin már túl van egy háborún, amit sikeresen megnyert az országának. Mivel katona, várható volt, hogy rengeteg lelki sérülést fog szerezni, és rengeteg kioltott élet súlya fogja nyomni a vállát. Ennek a traumának a feldolgozása még meg sem történt, máris egy polgárháború közepébe csöppent, aminek során a bosszúját sikerült véghez vinnie, illetve megismerte a hírhedt nyugati birodalom képviselőit, a heszperiaiakat. Most pedig újabb kihívásokkal kell szembenéznie.

Az előző kötetekben mindig akadt valaki, aki vezette volt a lányt, akinek a parancsait csak végre kellett hajtania. Bár a szinegárdi oktatás miatt elvileg magasan képzett, vezető beállítottságúnak kellett volna lennie, ez sose volt meg benne igazán. A Ceko parancsnokaként sem állta meg a helyét, Csagan nem egyszer meg is mondta neki, hogy alkalmatlan a feladatra. Most viszont nem volt már olyan, aki alá tartozhatna, amihez a kompetenciái közel sem voltak meg. Hiába a jó nevű iskola, a rengeteg tapasztalatszerzési lehetőség a háborúzások során, mégis csak egy kislány maradt, nem tudott felnőni a feladathoz. Ezzel pedig az egész főszereplői karaktere hiteltelen volt számomra.

A sárkány és a főnix harca

A polgárháború után a már megismert felállás megszűnt. A hadurak, a tartományok vezetői és az arisztokrácia nagy része meghalt az évek óta tartó folyamatos háborúskodások során. Az ország válaszút elé került. A hagyományokat képviselő vezetés bukását végig kísértük két köteten keresztül. Miatta és ellenük harcoltak, a császárnőnek köszönhetően robbant ki a háború, majd az ő tette következményeként az országon belüli konfliktus. Ehhez képest még mindig az ütközőzóna egyik fele az ősi hagyományokra épülő birodalmi irányítás volt. Ezt a berendezkedést képviselte Zsin.

Vele szemben pedig ott áll Nö-csa. Ő a megalkuvásban, a nyugat felé nyitásban és a kölcsönös kompromisszumban látja a birodalom stabil jövőét és felemelkedését. Ehhez tartozik, hogy modernizálni kell a technológiát és a gondolkodásukat is. Ami pedig a sámánizmus elvesztéséhez vezet, vagyis az isteneiket is el kell hagyni, és helyette a nyugati egyistenhitet előtérbe helyezni. Emellett szól az is, hogy csak a hódítóknak van elegendő élelmük ahhoz, hogy a szétzilált és tönkretett ország túlélje azt, hogy nem képesek megtermelni a saját maguk ellátásához szükséges ételt. Az éhínség egyre nagyobb probléma, még a föderációval vívott háború utáni állapotok is felülmúlja. A könyv túlnyomó többsége ezzel a témával foglalkozik: megtartani a hagyományokat, vagy fejet kell hajtani a modern világ előtt a túlélés érdekében.

A trilógia lezárása

Ez a kötet erőteljesebb volt, mint az előző. A nagy egészet véve számomra még mindig az első rész volt a legmeghatározóbb, de ez is megállja a helyét. Zsin végig egy kicsit gyenge főszereplőnek bizonyult. Bár így az utolsó részre egész jól összekapta magát, az egész történet során ebben a kötetben fejlődött a leglátványosabban. Viszont a makacsságát, önfejűségét továbbra sem sikerült levetkőznie. Sajnos a többi karakterrel is hasonló volt a helyzet, sokkal többet is ki lehetett volna hozni belőlük, mint amit sikerült az írónőnek. Nö-csa karaktere ellenszenvesből baráti lett, majd a végére elég fura, és már nem nagyon tudtam hova rakni a viseltes dolgait, de már az elejétől egy erős karaktert képviselte. Kitaj testesítette meg végig a nyugodtságot és a logikus gondolkodást, így meg sem lepődtem, hogy Zsinnel ilyen közel álltak egymáshoz már az elején is. Ellenpólusaként tökéletes mását alkotta. Pozitívabb kép alakult ki bennem a két fiúról, mint Zsinről, de még mindig azt érzem, lehetett volna bennük több is, minthogy csak a lány mellett lévő karakterek szerepét kapják.

Azon kívül, hogy érdekes volt maga a történelmi és a távol-keleti témaválasztás, sok kiváló tulajdonságát tudja felmutatni a könyvnek az írónő. Elsőre kicsit ijesztő volt a kötetek terjedelme – mindegyik legalább az 500 oldalt eléri –, olvasás közben mégsem volt érezhető ez a mennyiség, mivel a cselekmény folyamatosan pörgött, és a részletes leírások miatt teljesen beszippantott az elképzelt világ. Mindhárom kötet során találkozhattunk a keleti gasztronómiával, amit így egy kicsit jobban megismerhettem, aki pedig rajongója ennek a világnak, igazi csemegét talál benne. Ami pedig a leginkább kiemelhető tulajdonsága, hogy a szálakat szépen elvarrta Kuang, így nem hagyott űrt a befejezéssel. Ha pedig már a befejezés: kellett neki ez a terjedelem, lassan és fokozatosan zárultak le a cselekmények, aminek köszönhetően még az utolsó utáni csavar is tartogatott meglepetéseket, élvezhető lett.

Ezúton is szeretném megköszönni az Agave Könyvek kiadónak, hogy recenzív példány formájában, az elsők között vehettem kézbe a könyvet.