Egy ideje reneszánszukat élik a zombifilmek, persze nem olyan formában, mint a műfaj klasszikusának számító, George A. Romero által jegyzett Az élőhalottak éjszakája vagy a Holtak hajnala ahol a sírból kikelt hullák, a cselekmény helyszíne (utóbbinál egy bevásárlóközpont), meg úgy általában minden szimbólumként szolgál, és az egész film pontosan kidolgozott mondanivalóval rendelkezik. Napjaink zombifilmjei inkább a minél véresebb hentelésre és a látványra mennek rá, a történetek többnyire másodlagosak, ezért aztán igazán jó alkotás nem is nagyon születik, legfeljebb közepes (pl. Z világháború).

Norvégia sem akart lemaradni a sorban, így néhány évvel ezelőtt elkészült a Náci zombik című blődli, ami – ahogy a magyar cím is mutatja – a zombifilmekbe próbált egy sajátos csavart belevinni; nevezetesen, hogy nem hétköznapi halottak térnek vissza az élőkből lakmározni, hanem második világháborús német katonák. Az ötlet viszonylag jó, a végeredmény viszont közel sem az.

Azt a filmet ismered, hogy hat fiatal elmegy kempingezni/túrázni egy isten háta mögötti helyre, ahol kiderül, hogy valami rejtélyes erő uralkodik, ami hamarosan elkezdi levadászni a fiúkat és lányokat? Ez egy hatalmas horrorfilmes közhely; régi, unalmas, kiszámítható, és felettébb idegesítő, amikor már húszmilliomodik alkalommal sütik el, mert a forgatókönyvírók képtelenek valami eredetibbet kitalálni. Lehet ez persze alap egy paródiához, hiszen a klisék ordítanak a kifigurázás után, ám ha valaki mégis komolyan gondolja, akkor az alapból egy homlokráncolás. Sajnálatos módon Tommy Wirkola is komolyan gondolta, bár az is lehet, hogy nem, de aztán mégis így alakult.

A szokásos (amerikai típusú) társaság lett mindössze átalakítva, nincs tehát a kötelező szűz, nagydumás feka, sem a jócsaj/jópasi-álompáros, van helyettük viszont egy filmgeek, egy volt katona, aki tudja, hogyan lehet kimenekülni a lavina alól, és egy orvos, aki nem bírja a vért – minden más viszont pontosan ugyanaz, mint egy ilyen csapatfelállás 99,99%-ban; vedelik a sört, jól érzik magukat, még egy (alapvetően fölösleges és öncélú) kettyintés is becsusszan stb.

Aztán egyik este felbukkan egy titokzatos férfi, aki elmeséli a környék történetét, miszerint a második világháború alatt egy német alakulat állomásozott a közelben, melynek tagjai addig terrorizálták a helyi embereket, míg végül azok összefogtak, és végeztek velük, azóta pedig a gonosz ólálkodik a hegyek között. A srácok persze egy szót sem hisznek el, de amikor előtűnik az első rohamsisakos, horogkeresztes alak, jön a futás, meg a sikoltozás – persze hiába, mert Herzog ezredes emberei nem ismernek kegyelmet.

Ez a film nem jó. Ennek számos oka van: a szereplők például annyira semmitmondóak, hogy egyikükkel sem lehetséges azonosulni; nem lehet őket kedvelni, sem utálni, nem lehet nekik drukkolni, nem lehet értük izgulni, ezért aztán az sem érdekes, amikor meghalnak. Nem hiányoznak, nem bánkódunk miattuk, nem sajnáljuk őket, nem örülünk, hogy végük van. Ha már egyszer nincs épkézláb sztori, akkor legalább a karakterek nyújthattak volna valamilyen kapaszkodót, ám ez elmaradt.

Eléggé szerencsétlen húzás az is, hogy igen hamar leleplezik a film lényegét, amikor elmondja a cigarettázó ember, hogy pontosan mitől kell félni, ezzel viszont a rendező egy fontos feszültségforrást dob a kukába, hiszen a nézők így már tudják, kik a „szörnyek”, ergo nem lehet emiatt (sem) izgulni. Erre persze van egy variáció, miszerint az emberek (tehát a nézők) ismerik a titkot, így aztán lerághatnák a körmüket, hogy a filmbéli szereplők mikor jönnek rá ugyanerre, de mivel a figurák teljesen érdektelenek, ez a lehetőség is megy a levesbe.

Ha tehát nincsenek szerethető vagy utálható figurák, sem normális történet, és a dramaturgia hálóján is jókora rések tátonganak, akkor mi marad? Ja, igen, hogy ez egy horrorfilm; akkor nyilván sok a véres jelenet. Hát, végül is… akad néhány, de azért ne reménykedjünk semmi gyomorháborgatóban, ez nem annyira elborult film.

A rendező talán a Hullajót akarta valahogy lemásolni, vagy legalábbis tisztelegni minden idők egyik legvéresebb horrorfilmje előtt (erre utal a filmbubus egyik pólója is), csak hát amíg ott voltak megfelelő szereplők (Lionel, Paquita, a Mama, Les bácsi, McGruder atya stb.), és működött a komédia is, addig ez nem elég horrorisztikus, izgalomnak nyoma sincs, és jó poénok sincsenek, bár kétségtelen, hogy volt erre irányuló törekvés, csak éppen nem ott vannak a „humorbonbonok” elhelyezve, ahol kellene, kevés is van belőlük, és nem lehet rajtuk nevetni, mivel nem viccesek.

A horror-faktor kimerül néhány zombimaszkban, indirekt vérfröcskölésben (egy része digitális), némi műbélben, morgásban (egy zombinak miért van olyan hangja, mint egy tigrisnek???), ill. egy – szemmel láthatóan bábu – ember széttépésében. Semmi komoly gore-jelenet nincsen tehát; még az sem tekinthető annak, amikor az egyik szereplő egy láncfűrésszel levágja a saját karját (lásd még Asht a Gonosz halott 2-ben…), mert azt sem mutatják „orvosi plánból”.

Herzog ezredes bemutatkozása tartozik mindössze az értékelhetőbb momentumok közé, minden más azonban meglehetősen hamvas.

A fényképezés viszonylag jó, bár az operatőr sok képet úgy komponált, hogy azzal elárulta, mire kell figyelni a szereplőn kívül (pl. valamire mögötte), így képileg is elmaradnak a sokkoló meglepetések. A zene átlagos, főleg a menekülések, rohanások alatt hallható, és persze kapunk néhány ijesztő hangeffektet oda, ahol nagyon meg kellene rémülnünk (pl. egy levágott fej, vagy kibelezett hulla láttán). Ezen kívül még van néhány betétdal, amiket ordítósmetál-bandák adnak elő.

A színészek vagy nem tudnak játszani, mert annyira tehetségtelenek (bár nem amatőrök, hanem profik), vagy a rendező nem ért a színészvezetéshez. Inkább ez utóbbi a valószínűbb, bár az sem csoda, hogy a színészek nem tudnak mit kezdeni a nulla karakterükkel. A szöveg üres elmondása, a grimaszolások, és sikítások még nem színészet, ennél többet azonban egyik szereplő sem produkál. Ebbe bele lehet persze magyarázni, hogy de ettől hitelesebbnek tűnik a játékuk, ám ahhoz, hogy egy játék hiteles legyen, minimum játék szükséges, az viszont nincs.

Sajnos, a norvég filmek közül sem mindegyik jó, bár ez nyilván nem akkora megállapítás, hiszen ahol fát vágnak, ott hullik a forgács is. Persze, azért végleg leírni sem kell a derék vikingeket, hiszen mégis csak forgattak Trollhuntert, Fejvadászokat meg Thalet, és ezek helyből többek és jobbak, mint amit pl. a mai magyar filmgyártás képes felmutatni.

Akár „rendes” vérengzésre, akár nevetésre vágyunk a zombi-témán belül, megtaláljuk a számításunkat más alkotásokkal (pl. 28 nappal/héttel később, Haláli hullák hajnala), ami pedig a Náci zombikat illeti, sokkal hasznosabban és konstruktívabban el lehet tölteni másfél órát, semmint ezt megnézni. Nem arról van szó, hogy kinek tetszik és kinek nem, csupán arról, hogy ez a film egyszerűen nem jó. Nem izgalmas, nem ijesztő, nem vicces, ami egy horrorkomédiánál felettébb problémás.