Több, nagyobb, drágább, hangosabb… általában ezek szoktak jellemezni egy folytatást. A nézők valahol jogosan várják el, hogy amit szerettek egy filmben, az a következő felvonásban is meglegyen, de meg is übereljék azt a készítők, akik ezen igényeket általában ki is elégítik több-kevesebb sikerrel.

A nem túl izmos első rész után a Náci zombik is folytatódott, és bizonyára sokak fognak örülni azon kijelentésemnek, miszerint a második rész jobb lett, mint az első – gyorsan hozzá kell tenni azonban, hogy nem sokkal, ennek ellenére azért mégis határozott fejlődés figyelhető meg a színvonalban, ami viszont elsősorban a megemelkedett költségvetésnek, és nem a rendező tehetségének köszönhető. Mindezekből kifolyólag a Red vs. Dead alcímű rész sem jó, de most már legalább sz@r, és azért ez is valami.

A történet másodpercre pontosan ott folytatódik, ahol az első film véget ért: a zombitámadás egyetlen túlélője, Martin sikeresen elér az autókhoz, és már bent ül az egyikben, amikor felfedezi, hogy a nácik kincséből véletlenül nála maradt egy érme. Herzog ezredes és néhány „embere” meg is jelenik, ám Martinnak sikerül elmenekülnie, azonban balesetet szenved, és kórházba kerül, ahol egyrészt senki nem hiszi el a beszámolóját a zombikról, azt hiszik, hogy ő mészárolta le a barátait, másrészt pedig iszonyodva fedezi fel, hogy az orvosok visszavarrták a karját – ami nem az övé, hanem Herzog ezredesé, és akkor szakadt le, amikor a kocsiban verekedtek.

Martin megszökik a kórházból, és hamarosan rájön, hogy új karjának gyilkos hajlamai vannak – eközben pedig Herzog ezredes is pótolja az elveszített végtagját, mégpedig Martinéval, amit ugyebár a férfi egy zombiharapás után vágott le láncfűrésszel.

A náci hullák lejönnek a hegyekből, hogy befejezzék eredeti küldetésüket, ehhez pedig Herzog azt a képességét használja fel, hogy zombivá tud változtatni halottakat. Ám Martin sem marad tétlen: egy második világháborús múzeumban sikerül összeraknia az információmorzsákat, és kitalálja, mire készül Herzog, majd egy amerikai zombiirtó csapat segítségével elhatározza, hogy ő is sereget toboroz; az annak idején a németek ellen küldött orosz hullákat támasztja föl, mivel Herzog karjával ő is birtokában van a „zombigyártó” képességnek. A német és orosz zombik hamarosan farkasszemet néznek egymással egy csendes kis norvég faluban.

A második rész egyik legnagyobb változása, hogy végre vannak karakterek. Sablonosak és állati idegesítőek ugyan, de hála nekik, mégis létrejön valamilyen érzelmi azonosulás, ami ebben az esetben azt jelenti, hogy lehet örülni annak, ha valamelyiküket megölik a zombik, és azért ez is több a semminél, igaz, az ember azt se bánta volna, ha mindegyikük meghal, mert bőven megérdemelték volna – főleg a hülye amerikaiak, akik tulajdonképpen zombifilm-, Star Trek- és Star Wars-geekek (tyű, micsoda poén…).

Sikerült egy teljesen felesleges, második komikus szálat is a történetbe szőni, nevezetesen a magát állati nagymenőnek gondoló vidéki rendőrét, aki el akarja kapni Martint, hogy megmutassa a világnak, mekkora király, de közben halványlila gőze sincs arról, hogy zombik mászkálnak a környéken. Ez a vonulat nekem a svéd Zsernyákok című vígjátékot juttatta eszembe, itt viszont simán ki lehetett volna hagyni, mert szinte alig tesz valamit a cselekményhez (de legalább a rendőrlány csinos – igaz, csak biodíszlet, vagy más néven eyecandy).

Szintén komoly változás, hogy az első résztől eltérően most végre van némi feszültség is, ám ez nem a rendező érdeme, hanem a történeté, hiszen az orosz és német zombik közötti összecsapásra való várakozás izgalommal tölti el az embert; minden korábbi esemény csak ezt készíti elő, ezért aztán teljesen mindegy, hogy Tommy Wirkola mit és hogyan variál a végső bunyó előtt, az csak úgyis a felvezetés, amit akár át is lehet ugrani.

És hogy milyen ez a bizonyos nagy zombiharc? Ugyanolyan, mint az első rész hentelése, csak itt többen gyepálják egymást; puszta kézzel, kalapácsokkal, baltákkal, feszítővasakkal és ásóval – ám még mindig sok a képen kívüli találat, magyarán szólva csak a fröccsenő vért látjuk, de mást (pl. egy összeroncsolt arcot) nem. Az akció koreográfiája teljesen átlagos, nem mondható különösebben látványosnak, bár valahol ez így van rendjén; az lenne csak a furcsa, ha egy náci zombi – teszem azt – karatézna. Így azonban csak súlyos maflásokat, rúgásokat és fejeléseket osztogatnak egymásnak, amiből tizenkettő egy tucat.

Magasabb büdzsé ide vagy oda, azért szemmel láthatóan a sok zombimaszkra és -jelmezre mehetett el a pénz nagy része, na meg a német tank bérlésére, ami átrendezi némileg a békés falucska képét, és néhány rendőrautót is maga alá gyűr (abba ne menjünk bele, hogy egy 70 éves tank hogyan képes ennyi idő után is üzemképes lenni, pláne egy rakás éleslőszerrel…), és néhány (jobban és kevésbé nyilvánvalóbb) CGI is akad.

Hogy Tommy Wirkola szereti a Hullajót, megint egyértelművé válik, hiszen most pólóra nyomott filmcím helyett egy zombipap szerepel, bár ő nem kungfuzik, mint McGruder atya. (Általában véve, amitől jó volt aHullajó, az nagyjából csak szándék szinten van jelen a Náci zombik-duológiában, de nincs mögötte olyan alkotói tehetség és vizualitás, arány-, tempó- és ritmusérzék, mint Peter Jacksonban.)

Véres jelenetekből megint csak módjával kapunk (azok között is sok a digitális trükk), poénokból viszont jóval többet – és némelyik akár még halvány mosolyra is késztetheti az embert, ám a rendező  sajnos elsütött néhány felesleges és/vagy gusztustalan „viccet” is, melyek semennyire nem nevetségesek, ellenben undorítóak és öncélúak: pl. a kisfiú „véletlen” megölése a kórház előtt, a többször is „megzombított” német turistazombi, aki elokádja magát, majd érdeklődve megkóstolja a hányadékát, de a filmvégi szeretkezésért sem lett volna kár (erről a jelenetről spoilerveszély miatt csak annyit árulok el, hogy nekrofília van benne, és egy geget is elsütnek a Titanicból).

Apropó, megzombítás: az, hogy Herzog ezredes ilyen erőnek van a birtokában, megmagyarázza azt, hogyan tudta a katonáit feltámasztani, ám arra továbbra sem kapunk magyarázatot, hogy ő maga hogyan tett szert erre a képességre. Talán majd a harmadik részben… merthogy lesz folytatás, erre utal a stáblista utáni bónuszjelenet; az ezredes nem olyan ember, aki könnyen elveszíti a fejét…

A Náci zombik 2 sok szempontból pontosan ugyanolyan, mint az első film; ami abban rossz volt, itt is az, de most van legalább némi előrelépés a soványka történet és a karakterek terén. A színészek végre már játszanak is valamennyire, ám a rendező továbbra is azt hiszi, hogy az egy film, ha pár haverjával ökörködnek egy sort 35 millió norvég koronából, és összedobnak egy profinak látszó amatőr zombimozit. Ez azonban nem így működik, hiába tetszik sokaknak a végeredmény. A nézettség és a „tetszés” nem képes kijavítani a hibákat és pótolni a hiányosságokat.