Wes Craven 1996-ban elindította rögös útján a kezdetben sikeresnek bizonyuló, de pár évre rá nagyon hamar önismétlővé és felszínessé váló posztmodern, populáris, de mindenekelőtt horrorfilmes hullámot. A kezdeti filmek – élükön a Sikollyal – viselték az önreflexivitás, az intertextualitás, a műfaji hibridizáció (ami ebben az esetben a horror és a vígjáték volt) és az irónia meghatározó és eklatáns jegyeit, miközben képesek voltak arra, hogy szórakoztatóak tudjanak maradni, eredetinek hassanak és a kikacsintások mellett sima slasher-ként is tudjanak működni. A Scream – a rendező személye által – ezeket a jellemzőket még meg tudta fejelni valóban feszült és ijesztő jelenetekkel (a film eleji telefonbeszélgetés ilyen szempontból az egész széria csúcspontjának tekinthető), továbbá sugárzott belőle Craven kettős és önellentmondásokban gazdag viszonya a horror zsáneréhez. A folytatás a tipikus második filmeknek állított szobrot, a harmadik rész a komor trilógiák lezárásaként és az emberiség lobotómiát követelő eszközeként értelmezte saját magát. 2011-ben a Sikoly 4 sikeresen beverte az utolsó szöget a remake-k koporsójába és sokáig úgy tűnt, hogy Ghostface végleg leadta az álarcot Freddy Krueger kesztyűje és Jason Voorhees hokimaszkja mellé. Mint derült égből a villámcsapás, olyan nem várt, elsöprő erővel csilingelt a pénztáraknál, illetve vált a kritika kedvencévé az angol címén csak szimplán Scream-re keresztelt, az elmúlt években divatossá vált legacyquel-ek paródiájaként funkcionáló ötödik epizód (2022). Nem is kellett sokat várni ahhoz, hogy a hatodik alkalommal csörögjön az a bizonyos telefon.

Egy év telt el az előző film eseményei óta. Sam Carpenter (Melissa Barrera) Ghostface legutóbbi ámokfutása után húgával (Jenna Ortega) és a barátaival New York városába költözik, elhagyva ezzel Woodsboro unásig használt kertvárosi környezetét. A baráti társaság az egyetem, a házi bulik és az új emberek triumvirátusával próbál túllépni a történéseken, egyedül Sam képtelen feldolgozni a véres múltat, farkast kiált mindenre és mindenkire, rettegésével fáradhatatlanul a közegét mérgezi. Az aggodalma nem lesz alaptalan miután kedvenc sorozatgyilkosunk ismét szedni kezdi az áldozatait, újból félelembe taszítva ezzel a menekülésre és bujkálásra kényszerülő fiatal csapatot. Ráadásul nagyon hamar nyilvánvalóvá válik, hogy ezúttal már nem is a horrorfilmek íratlan szabályain lesz a fókusz.

A Matt Bettinelli-Olpin-Tyler Gillett rendezőpáros (Aki bújt; 2019) már az előző Sikoly esetén is kellő tiszteletadással nyúlt Craven örökségéhez, de el is tudott távolodni tőle olyan mértékben, hogy a végeredmény ne hasson egy agyonnyúzott róka véres, szőrszálas, hányingert kellő látványaként. Egyszerűen fogták a bevált receptet, miszerint egy rejtélyes alak (vagy éppen alakok) slasher klisékre alapozva gyilkolássza a filmes szabályokkal tisztában lévő tinicast-et, és az egészet megfűszerezték a manapság nagyon elterjedt filmkészítési és dramaturgiai megoldásokkal. Ennek eredményeképp a végeredmény nem tudott annyira zseniális lenni, mint a kultikus első film, de alulmúlnia se sikerült a botrányos harmadikat. Ez valamilyen szinten igaz erre a hatodik részre is.

Ha röviden kellene megfogalmaznom a véleményemet, akkor azt mondanám, hogy a Sikoly 6-ban minden megvan, ami a korábbiakban (jó és rossz dolgok egyaránt), csak kétszáz százalékra tolva. Ez néha jól sült el, néha pedig finoman szólva harmatosan. A pozitívumok közé kell sorolni (és ezzel a körrel le is sikerül tudni a filmet övező legnagyobb kérdéskört, a X-es kategóriába való sorolást) a brutalitást. Az erőszakosság szerves részét képezi a filmnek? Teljes mértékben. A szégyenlőség érződik az emberi testet érő kegyetlenségen? Egyáltalán nem. A kitartott snittekben jobban érzékelhetővé válik az agresszivitás? Abszolút. Jobban csöpög/spriccel/ömlik a vér, mint a korábbiakban? Dögöljek meg, ha nem. Összegészt nézve brutálisabb, mint az elődei? Igen. Indokolt a besorolás? Nem. Ennyi vért már egy rövid lefutású, HBO-s sorozatban (Róma; 2005-2007) is láthatunk, egyáltalán nem szükséges szemünket eltakarva, álszent módon ítéletet mondani a film fölött. Bár a gore szintet nem éri el, így is frissítőleg(?) hat Ghostface-t ennyire mocskosnak (szó szerint), elszabadultnak, vérgőzösnek, jelenlétét pusztítónak és ridegnek érezni.

Ha ölni kell, akkor itt tényleg ölnek. Még úgy is átjön a késsuhintásokból áradó terror, hogy a film az erőszakot túlzóan (szinte parodisztikus fenhanggal) ábrázolja. Már-már a képregényekre jellemző esztétikával vannak megálmodva, patikamérlegen kimérve és láttatva ezek a gyilkosságok címre keresztelt eszméletlen túlzások. Ennyi késszúrás okozta lyukon még egy konyhai szita is elszégyellné magát, az alvadó vér látványtól a ducibb vámpírok repülési manőverezésbe kezdenének, és még akkor nem is beszéltünk az antagonista elöli menekülés közbeni fejbecsapásokról, amik már Looney Tunes-i magasságokba vagy éppen mélységekbe (szegény prérifarkas) taszítja a nézőjét. A film a fizikája alapján tehát a komolyan vehetőség és a komolytalanság közötti vékony mezsgyén ingázik és szerencsére (éppen hogy) nem estek át az egyik, vagy másik oldalra. Bár az is szinte biztos, hogy az előző részek egyikében sem volt ennyire kiélvezve ez a határ.

A filmes szabályok hatalmas méreteket öltenek, mivel ezúttal a franchise-regulák kerülnek terítékre. A baj az, hogy ezeket a film első tizenöt percében a legszorosabb értelemben ledarálják nekünk egy rövid jelenet keretei között, az elhangzottak alapján egy valami biztos: mindenből több kell, vérből, hullából, szereplősből, helyszínből, gyilkosból(?). Metaság tekintetében abszolút a sötétben tapogatózunk, amellett, hogy a negyedik fal döntögetése a legtöbb esetben kínos erőlködésbe megy át, állandóan túlzásba esnek a film és a valóság határainak feszegetése tekintetében, a metafordulatokkal kapcsolatos, szereplők részéről történő döntések ad hoc jellege is inkább zavaró, semmit jó értelemben kiszámítható és fordulatos. Igen, tudjuk, hogy a film nem veszi komolyan magát és a rendezők szándéka szerint jobban tesszük, ha mi is felülünk erre az önirónikus hullámvasútra. Rendben, fogadjuk el a játékszabályokat, de azt tegyük hozzá, hogy az ilyen fajta önreflexivitás – az erőszakkal kapcsolatos komolytalanság kérdéskörével ellentétben –, párszor hosszan tartó kínosságra és mély sóhajtásokra ad okot. Sajnos ritkák azok a pillanatok, amikor jól áll a nézők felé tartó kibeszélés, ez egy Sikoly-mozitól rendkívül kiábrándító.

Szereplőink nagyon hamar tisztában lesznek a rájuk vonatkozó slasher-követelményekkel, a hatáskörük kibővült, mindenki veszélyben van, bárki, még a korábbi filmekből ismert karakterek is minimum gyanúra adhatnak okot. Az alzsáner feláldozható fasírtnak való figuráival ellentétben logikusan gondolkodnak, játszanak a közhelyekkel, egy apró kézmozdulattól eltekintve nem idegesítőek, a drámájuk, még ha nem is átérezhető, de érthető és kellően tudunk értük izgulni a veszélyes szituációkban. Túlélték, mégis meghaltak. Így lehetne frappánsan összegezni a szereplőkhöz kapcsolódó, maximális szórakoztatási faktorral bíró, de igencsak elszállt és ellentmondás megközelítést, a gyilkosságokat, vagyis pontosabban a gyilkossági kísérleteket. A kaszabolásoknak  – bár emlékezetesek és látványosak – egyszerűen nincsenek súlyuk, a nevesített karakterek jobbára alig hullanak, akit megérintett a kés éles pengéje, az irreálisan hamar felépül, a kilyuggatott emberek két jelenettel később vígan bukdácsolnak a sikátorokban.

Az over-the-top előadásmód miatt könnyen túl lehet ezeken lépni és csakis telepofával lehet rajtuk szórakozni. A fiatalok mindegyike (élükön Melissa Barrera-ral és Jenna Ortega-val) kellő átéléssel és maradéktalan kifogástalansággal jelenítik meg a dekonstruált, ugyanakkor mégis sablonos szerepeiket. Közülük senkit sem lehet kiemelni, hogy a film negatív tartományába száműzzük. Bár nagyrészt az ötödik filmben megismer karaktereken van a hangsúly, fontos szerepet kap itt is a Courteney Cox által alakított riporternő, Gale. Bár a szerep kellemes és az általa behozott nosztalgiafaktor sem öncélú, az a Cox-ra halványan emlékeztető, nyomokban emberi arcot tartalmazó látvány a kellemes jelzővel sehogy se hozható párhuzamba. Ha már Ghostface kinézetén nem feltétlen tudunk megijedni, ezt a fejet örökre az emlékezetünkbe véssük, leginkább elrettentés címszó gyanánt. Az idő, de leginkább a rossz döntések könyörtelen vasfoga meglátszódik a végeredményen.

A marketingben folyamatosan New York városa volt az előtérbe helyezve, ezért mindenképp érdemes róla pár mondatban megemlékezni. Van, amikor a film ki tudja használni az új helyszínben rejlő lehetőségeket – itt érdemes az ominózus metrós jelenetekre gondolni –, máskor bántóan ötlettelen helyszínek és díszletek között járkálnak Sam-ék. A legtöbbször lakásbelsőkben, raktárhelyiségekben vagyunk, a nagyvárosi környezet csupán látszólag szolgál fontos építőkőnek a film egészét tekintve. Ha nem is annyira parasztvakító ez a megoldás, mint a Péntek 13. – VIII. rész: Borzalom New Yorkban (1989) című opus esetén, még így is keserű szájízzel tudjuk csak feldolgozni ezt a kiaknázatlanságot.

A Sikoly 6 bár erőszakossága és karakterei tekintetében emlékezetes, tovább tudja vinni a ráhagyott örökséget, valamint brutál túlzásaival szórakoztató tud lenni, sajnos a játékidő végére szétesik, elfárad, illetve nem tudja kellően kihasználni az eredeti ötletében rejlő muníciókat. Nem lesz a franchise legsikerültebb része, de nagyon messze van az utolsó helytől. Ezek után jogosan merül fel a kérdés, hogy vajon Bőrpofa egyszer eljut Los Angeles-be?