Jay Kristoff neve talán nem cseng olyan ismerősen hazai körökben, mint külföldön – és talán nem is hangzik olyan jól (legalábbis egyelőre). Szomorú dolog ez kérem, tekintetbe véve, hogy olyan kaliberű művek alkotójáról van szó, mint a Nevernight trilógia, az Illuminae Files, a Lifelike széria, és még sorolhatnánk. Bár az utóbbi időben néhány könyve magyarul is eljutott a kiadási jogok birtoklásától a nyomdafestékig, (nagy keservesen,) azért van mit bepótolni. Szinte mindegyik művét olvastam és szeretem, de a legújabb szörnyetege, az Empire of the Vampire magasan kiemelkedik a többi, egyébként szintén figyelemre méltó története közül, vegytiszta dark fantasy.

Kristoff stílusáról valamit előre kell bocsássak. Vannak szerzők, akiknek a könyvei a szélesebb közönség számára is élvezetet nyújtanak – különböző mértékben, ízlések és pofonok függvényében persze. Na, ez a faszi nem ilyen. Hogy mitől sajátos a hangvétele, az mindjárt kiderül, de annyi biztos, hogy a legtöbb olvasó számára elég „hit or miss” a fickó; vagy annyira tetszik amit csinál, hogy egy életre megjegyzed a könyvet, vagy olyan szinten idegesít, hogy onnantól elkerülöd. Persze nyilván nem csak ez a két véglet van, de feltűnően sok hasonló vélekedéssel találkoztam, az esetek többségében meglehetősen szélsőséges érzelmi reakciót vált ki, elég megosztónak mondanám, rétegirodalom. Meg hát, mint mondtam, van szerencsém elég jól ismerni a munkásságát, szóval látok benne rációt, ha valaki azt mondja, nem való mindenkinek.

Elég tökös húzás volt a szerző részéről, hogy a főszereplője elbeszélésén belül még a kronológiai sorrendet is felrúgta. A próza szerkezete viszont sokkal alaposabban van kidolgozva, mint az első ránézésre tűnhet: Gabriel (vagyis hát Kristoff, ha úgy tetszik) két elkülönülő szálon vezeti végig a hallgatóságát az eseményeken. Az egyik mentén a fiatal éveit követhetjük nyomon: hogy miként vált a sötétséggel szemben végső mentsvárként álló Ezüst Rend tagjává, hogyan harcolt a birodalomért és a szeretteiért. A másik történetszál egy nagyobb időbeli ugrással már egy megkeseredett, kiábrándult veteránt kísér végig egy olyan küldetésen, amit a háta közepére sem kíván – ez nem más, mint az utolsó reményt megtestesítő Szent Grál védelmezőjének szerepe. Ezek a részek egymást váltva alkotják az elbeszélést, egyfajta keretbe is foglalva azt. Ez nem jelenti azt, hogy a sztori csapongó gondolatmenetet követne, épp ellenkezőleg: mindkét cselekményszálnak, azon belül is minden elkülönülő részegységnek van kezdete, tetőpontja, és vége. Az ütemezésre sem lehet panasz, néha úgy éreztem, hogy a szerző Gabe által saját maga szól ki a sorok közül, mikor függővéggel fejezi be egyes események részletezését – konkrétan megszólaltatja a főszereplőt, nevezetesen: Gabe reméli, hogy a feszültség végez a hallgatóságával. Elbűvölő a pasas, tényleg.

Az irodalom régóta foglalkozik a vámpírokhoz köthető folklórral, Stoker óta érdekli a nagyérdeműt a téma, szinte mindenki találkozott már vele. Vámpírtörténetekből annyi van, hogy nem egy folyót el lehetne velük rekeszteni – ezt Kristoff is tudja, félreértés ne essék, de ezzel együtt nem félt megírni a sajátját. És milyen jól tette! A téma többször is reneszánszát élte, és legyünk őszinték, egy idő után kurva nehéz újat, valami igazán kiemelkedőt alkotni. De én merem állítani, hogy Kristoffnak nincs miért szégyenkeznie ezen a fronton. Igaz ugyan, hogy ezek a vámpírok nem csillognak, nem romantikáznak, egyáltalán semmi emberit ne reméljen bennük felfedezni senki, ellenben a gyilkolás dolgát kiválóan értik. Ezek valódi, lelketlen szörnyetegek, néhányan már akkor véres nyomot hagytak maguk után, mikor a birodalom még csak kósza ötletként sem létezett. Ősi vérvonalakról és iszonytató erőkről van szó, az emberiség maradéka pedig kilátástalannak tűnő küzdelmet folytat a puszta fennmaradásért. A fülszöveg talán nem enged kapásból erre következtetni, de ez a könyv kimeríti az epikus fantasy műfaji fogalmát.

Beszéljünk kicsit a mágikus elemekről: ezek nem korlátozódnak a természetfeletti lényekre, a vámpírokra és egyéb bestiákra. Különleges képességek, melyek a vérvonalakhoz kapcsolódnak; az ezüstszentek égiszei, melyek a hitük erejének ragyogó manifesztációi, egy beszélő, és nem kicsit őrült penge – csak néhány varázslatos elem, amit Kristoff felvonultat ebben a mesterműben. Mindezek egy jól felépített, átgondolt rendszert alkotnak, ha voltak is logikai bukfencek a történetben, be kell vallanom, én nem találtam. Ahogy a könyvben is írva vagyon, még a Holtaknak is megvannak a törvényeik, megjelennek a klasszikusnak számító elemek: az ezüst, a megszentelt föld, a napfény, és a többi – ezek bővülnek a mester által kigondolt komponensekkel, melyek tökéletesen kiegészítik a „hagyományos” vonalat, de mégis friss lesz tőle az egész. Azért ezt az egyensúlyt sem lehetett egyszerű megtalálni.

Egyetlen nap oroszlánként

Ez a regény tömény adrenalin. A merész felütéstől kezdve az agyam hagyom befejezésig, nem tudok felidézni olyan pillanatot, ahol a cselekmény leült volna. A feszültségkeltés is a szerző egyik erőssége, minden fejezet, minden történetrész úgy zárul, hogy az olvasót ne hagyja hidegen a folytatás. Ezt több mint hétszáz oldalon keresztül, hiba nélkül adagolja. Nem csak a csatajelenetekre és a kardforgatásra gondolok, bár basszus, azok aztán megérnek nem egy misét. Van a sztorinak egy mélyen emocionális vonala, ami nem a szirupos romantikát jelenti, hanem mindazt, ami egy ember felnőtté válását meghatározza: a családhoz fűződő komplex viszony reprezentálása, a baráti, bajtársi kapcsolatok kialakítása, a szerelem, a kötelességtudat, a harag, mind felvonul a könyvben. Mindez olyannyira realisztikusan, néhol fájdalmasan nyers valójában van ábrázolva, hogy kapásból kijelentem: Gabriel de León az egyik legvalósabb, legéletszerűbb karakter, akivel valaha találkoztam olvasmányaim során.

Ha már a szereplőknél tartunk, meg kell említeni, hogy nincsenek épp kevesen. Sok névvel és sok személyiséggel találkozunk, de legnagyobb szerencsénkre nem csak azért, hogy próbára tegye a memóriánkat. Meglepőnek hathat egy ilyen volumenű műnél, de nem igazán van sallang, amit nyugodtan el lehetne hagyni belőle. Tulajdonképpen még az a fazon is hozzátett a történethez, aki írd és mondd három bekezdésben szerepelt. Valamennyien árnyaltak és határozott körvonalakkal bírnak, az Empire of the Vampire karakterizálása is néhány bizonyos jellemvonás kidomborítása révén ad egyediséget a szereplőinek. Ez közel sem jelenti azt, hogy egysíkúak lennének, egyszerűen csak arról van szó, hogy az író nem sajnálta az időt egy színes szereplőgárda felállítására, mindezt anélkül, hogy felesleges töltelékrészeket adott volna a narratívához. Számos szereplője megy át komoly jellemfejlődésen, bár talán illőbb volna úgy fogalmazni, hogy feltárul a valódi énjük: Aaron, Astrid és Dior karaktere kimondottan szimpatikus volt, de igazából rengeteg szereplők kiemelhetnék. Imádtam az egyes karakterek közti dinamikus interakciókat és azt, ahogy Kristoff machinál a köztük lévő viszonyokkal.

A könyv a vámpírokkal folytatott küzdelemre helyezi a legnagyobb hangsúlyt, viszont ez jóval összetettebb annál, hogy a mi ezüstszentjeink a sötét éjszakát róva egyenként levadásszák a dögöket. Stratégiai játszmák és komoly titkok szövedéke az egész miskulancia, rejtély rejtély hátán, árulások és politikai cselszövések útvesztője. Legtöbbször kiderül, hogy semmi sem az, aminek elsőre tűnik, egymást érik a csavarok a történetben. Nem egy rövid terjedelmű regényről van szó, ettől függetlenül remekül lehet vele haladni, olvastatja magát, részben a gördülékeny stílus, részben a lebilincselő cselekmény miatt – másodszor olvastam nemrég, de ugyanúgy nehezemre esett félretenni, pedig tudtam, mikor mi következik.

Kristoff és a kontrasztok

Mikor Kristofftól olvasok, mindig ott kísért a tudatomban a chiaroscuro kifejezés – a sötétség és a fény erős kontrasztjának alkalmazása a művészetben, amely az egész kompozícióra rávetít egyfajta merészséget, határozott jelenlétet kölcsönözve neki. Úgy tűnik, ez az eszköz nemcsak a festővásznon, hanem a könyvek lapjain is rendesen oda tud ütni. Az Empire of the Vampire esetén nem csak a cselekményre gondolok, bár szó se róla, lenne miről beszélni, hanem a hangvételre, magára a prózára. Ez a narratíva olyan szinten trágár, hogy még a legközönségesebb kocsis is elbújna mellette szégyenében. Csak úgy repkednek a faszok és a picsák, nem egyszer kiemelkedően kreatív kontextusban, szerintem minden második oldalra jut valami, amit a liliomlelkű olvasóknak üdvösebb volna elkerülni. Emellett mégis annyira emelkedett és fennkölt stílussal operál, hogy azt bármelyik szépprózaíró megirigyelhetné. Sokszor azon kaptam magam, hogy ugyanazt a bekezdést olvasom el újra és újra, egyszerűen mert gyönyörű, amit Kristoff a szavakkal művel. Olyan szép és lényeglátó gondolatsorokat kapunk, amik felett kénytelen az ember elidőzni, a karakterek száját viszont szappannal kéne kimosni, legalább ötször. Ennek a kettőnek nem kéne együtt ilyen jól működnie, ennyire elképesztő hatást kiváltania, de valamiért mégis megy a dolog. Kontrasztok, ugye.

Hasonlóképp lenyűgözött, ahogy játszott a hangulatokkal és az érzésekkel. Hihetetlen, hogy megfér egyazon világban (még ha az fiktív is) az a fajta mérhetetlen szörnyűség és szenvedés, amivel itt találkozunk, és az a fajta tiszta, őszinte és csodálatos emberi állhatatosság, a szeretet és a remény, ami mindennek dacára nem hajlandó teret engedni a sötétségnek. Ugyanakkor a megjelenő eszmék, a becsület, a kötelesség, de leginkább a hit és a dogmák kérdéskörét önmagában is árnyalja, és ezzel el is érkeztünk a jelen írás provokatív címét adó idézethez.

Legyen néktek Kristoff szerint

Rögtön a könyv legelső mondata ki fogja verni a biztosítékot a keményvonalas hívőknél, erre mérget mernék venni. A hit kérdéséről a legtöbb embernek megvan a határozott véleménye, ezzel semmi baj nincsen. Valami, ami ilyen mértékben befolyásolta a történelem és a civilizáció alakulását, és ma is meghatározó szerepet tölt be emberek milliárdjainak életében, igenis fontos, és kell beszélgetni róla. Kristoff sem zárkózik el tőle: technikailag tükröt tartott a keresztény vallásnak, a regényben megjelenő egyház és a kapcsolódó doktrínák vitathatatlanul a katolicizmus átiratát képezik. Vakmerő dolog belenyúlni ilyen témába, kiváltképp ilyen direkt módon.

Oscar Wilde gondolatával élve: azok a könyvek, amelyeket a világ erkölcstelennek nevez, olyan könyvek, melyek megmutatják a világnak önnön hitványságát. Találó szavak, pláne ha belegondolunk, hogy most újra az irodalmi művek sorozatos betiltásának időszakát éljük, csak mert bizonyos körökben nemkívánatos üzenetet hordoznak. Rögtön leszögezném, nagyra becsülöm mindazokat, akik hitükben szilárd kapaszkodót találnak az élet viharaiban – ezt egy csodálatos dolognak, és az emberi voltunkból fakadó szükségszerűségnek látom. Kristoff is írja, az embernek muszáj hinnie valamiben, bármiben. De – és itt jön az üzenet: a meggyőződés elvakíthat, szemellenzőssé tehet. A meggyőződés túlzásokra ragadtathat, és nem jogosít fel semmire. Az elvakult szemlélet nem enged teret más igazságoknak, csakis egyfélének, ez pedig legtöbbször több kárt okoz, mint azt jólesik elismerni. Arról pedig ne feledkezzünk meg, – Kristoff nem teszi – hogy a vallás csak a hit egyik interpretációja. A könyv szelleméhez illő az az analógia, mely szerint a vallás olyan, akár a hímvessző: becsületére váljék a birtokosának, legyen rá büszke, lelje benne örömét, de igazán, ne lengesse nyilvánosan, és ne próbálja mások torkán leerőszakolni. A regény nem kerülgeti a kérdést, naturalisztikusan megmutatja, mit eredményezhet a bigottság, a való életből túlságosan ismerős előítéletek, megkötések, gyakorlatok köszönnek vissza. Másrészről ugyanúgy jelen van a hit, mint támasz, erkölcsi iránytű, mint a remény forrása és a biztos menedék, nem mondhatja senki, hogy egyoldalúan reprezentálná a dolgokat. A narratíva meg sem próbál ítélkezni – Kristoff feltárja a kórképet, aztán mindenki maga vonja le az illő tanulságot.

A regényben egyik sorscsapás, egyik szörnyűség éri a másikat, így jogosan merül fel a kérdés, leggyakrabban Gabriel részéről: hol van az Isten, hol van a megváltás, miért én, miért most, miért így? Egyáltalán mi számít véteknek? Fakadhat-e bűn a legtisztább szeretetből, és egyáltalán, kinek a feladata ezt megítélni? Ezekre a kérdésekre nincs válasz, és bár Kristoff nem finomkodik az illő kritikával, nem is foglal egyértelműen állást. Ez különbözteti meg a jó könyvet a nagyszerűtől véleményem szerint: nem mondja meg az olvasónak, mit gondoljon, egyszerűen csak elmélkedésre inspirál. Gabriel belső vívódása és hitének elvesztése központi téma, aligha kerülhetném meg – de itt akár vissza is kanyarodhatnék a kontrasztokhoz: minden kioltott élettel szemben ott van egy másik, amit megóvott, minden kudarc végén egy mosoly, ami könnyít a lelkén, valami, amibe kapaszkodhat, amibe a hitét vetheti. A legapróbb dologban is megmutatkozhat a megváltás arca, még ha ezt nem is mindig vesszük észre.

Az alkotó nagy fába vágta a metaforikus fejszéjét azzal, hogy kendőzetlenül ecseteli a hitbéli kérdéseket, nem vitás. De ezzel nem merül ki a szignifikáns témák taglalása: a családok belüli erőszak többször megjelenik, a depresszió, a nemi diszkrimináció, a társadalmi különbségek, és persze az előítéletek is mind porondra kerülnek. Viszont ne tartson tőle senki, hogy szájbarágós bölcselkedésről van szó, a legkevésbé sem, de kicsit sem ódzkodik nagy horderejű kérdéseket feltenni, és szükségének megfelelően akadnak olyan gondolatok, amiken érdemes elidőzni.

Összegzésül

Feltételezem a kevésbé szemfüles látogató számára is feltűnt, hogy odáig vagyok ezért a regényért. Jay Kristoff már a Nevernight megjelenésekor bekerült a kedvenc szerzőim közé, kissé rendhagyó megközelítése ellenére, vagy talán pont amiatt – utóbbit tartom valószínűnek. Nem hasonlítanám a munkásságát Sandersonéhoz vagy Sullivanéhoz, akik a „hagyományosabb” vonalat képviselik, de részemről simán helyet kap mellettük a polcon, úgy gondolom, megüti azt a színvonalat, amit egy minőségi dark fantasy esetén az olvasó elvár. Minden aspektusában igényesen kivitelezett, a nyelvezet, a történetvezetés, az alapötletek, és még sorolhatnám. Különlegességeként megemlíteném a belső illusztrációkat, melyeket Bon Orthwick készített, kifejezetten Kristoff elképzelései alapján. Az ő munkásságát is hosszabb ideje követem, egészen egyedi stílusban alkot – néhányat csatoltam ezek közül, ha kíváncsiak vagytok, az Instagramon rengeteg további művét is megtaláljátok.

Az Empire of the Vampire NEM ifjúsági fantasy, nem hősszerelmes vérszívókkal meghintett zagyvaság, bármit is sugalljon a kiadó sorozatmegjelölése. Aki a többi Könyvmolyképzős romantikus fantasyhez hasonló történetre számít, nagyot fog vele koppanni. Ez a sztori (és ez szubjektív magánvélemény) sokkal jobban illett volna a Fumax vagy az Agave kínálatába, igazi sötét, felnőtt történet, valódi horror, explicit erotikus tartalomtól függetlenül. Aki csak a fent említett besorolás miatt tartózkodik a könyvtől, úgy érzi, nem az ő világa, merem bátorítani, hogy adjon neki egy esélyt, tényleg kiemelkedő élmény.