2023 különleges év volt az animáció médiumának rajongói számára: tíz évvel azután, hogy bejelentette a visszavonulását, Miyazaki Hayao egy új filmmel tért vissza. Ugyan nem ez az első alkalom, hogy megszegte az ezirányú fogadalmát, nem gondolom, hogy a filmes közösség haragudna rá emiatt. Most pedig végre a magyar közönség is láthatja az animék nagymesterének legújabb alkotását, amit már most rengeteg díjjal tüntettek ki, és minden bizonnyal komoly esélyekkel indul az Oscaron is. Lássuk hát, hogy méltó lett-e a rendező korábbi munkáihoz A fiú és a szürke gém!

A második világháború idején járunk, amikor a japán városokat már rendszeresen bombázták a szövetségesek. Főhősünk, Mahito egy ilyen támadás során veszíti el az édesanyját, Kirikót, amikor kigyullad a kórház, ahol ápolják őt. Nem sokkal később az apja feleségül veszi az anyja húgát, Natsukót, és leköltöznek vidékre, hogy ott kezdjenek új életet. De a fiú nehezen tud beilleszkedni, és a nevelőanyjával sem jön ki igazán jól. Egy napon viszont nem akármilyen látogatója akad Mahitónak: egy beszélő szürke gém, aki azt mondja neki, hogy az anyja valójában nem halt meg, és csak arra vár, hogy megmentse őt. A madár elcsalja a fiút egy rejtélyes toronyba, ami átjáróként működik más világok között. Ezen keresztül Mahito egy különös világba kerül, amit a holtak lelkei népesítenek be, és egy olyan utazásra indul, aminek a végén másképpen fog tekinteni nem csak saját magára, hanem az egész életre is.

Mit lehet elmondani Miyazaki Hayaoról és a filmjeiről, ami korábban még nem hangzott el? Az olyan közhelyekkel, mint hogy ő „a japán Walt Disney” és „a valaha élt legnagyobb mesélők egyike”, valószínűleg már minden filmrajongó találkozott ilyen-olyan formában. De az ilyen rendkívüli jelzők túlzott használatával hajlamosak lehetünk az alkotót valamilyen emberfeletti lényként látni, aki képtelen hibázni, és közben az alkotó személyisége egyre inkább elhalványul. Ez pedig már csak azért is hiba lenne, mert A fiú és a szürke gém Miyazaki Hayao eddigi legszemélyesebb alkotása, és teljesen más megvilágításba kerülnek a film eseményei és karakterei, ha ismerjük a rendező életrajzát.

És itt nem csak az olyan életrajzi hasonlóságokra gondolok, mint hogy Mahito és Miyazaki apja is egy repülőgép-alkatrészeket gyártó üzemet vezetett, és a film főszereplőjéhez hasonlóan az édesanyja elvesztése neki is mély traumát okozott. A gyász feldolgozása fontos, de korántsem az egyetlen témája A fiú és a szürke gémnek, ami felfogható egyfajta felnőtté válás történetként is. Ennek az egyik legfontosabb lépése pedig az önzőség leküzdése: Mahitónak rá kell jönnie arra, hogy nem az a fő kérdés, hogy mit tehet érte a világ, hanem hogy ő mit tehet másokért. Ez egybevág a film harmadik fő témájával, az alkotás, mint folyamat természetével, és az alkotók felelősségével.

Mahito mellett a film másik központi szereplője, a szürke gém is egy különleges figura. Kezdetben csak a saját, önző érdekei vezérlik, aztán amikor a sors úgy hozza, hogy együtt kell működniük, még akkor sem igazán hajlandó kötélnek állni (egy ponton nyíltan Mahito szemébe mondja, hogy ők se nem barátok, se nem szövetségesek). De ahogy halad előre a történet, és egyre mélyebbre vezeti a fiút a holtak birodalmában, úgy szorulnak egyre inkább a másik segítségére, és végül egy hatékonyan együttműködő csapattá válnak. A film többi szereplője szintén érdekes egyéniségek, bár közülük néhányan kaphattak volna egy kicsivel több figyelmet is (pl. Mahito apja).

Audiovizuális szempontból szinte hibátlan A fiú és a szürke gém. Az animáció szemet gyönyörködtető, ugyanolyan részletességel mutatja meg a másik világ csodáit, mint a lángoló Tokió kaotikusságát, és manapság, amikor a számítógépes technikával készült művek dominálnak a médiumban, varázslattal felérő élmény egy többségében hagyományos, kézzel rajzolt filmet látni. Helyenként azért itt is megjelenik a 3D, de egyáltalán nem szúr szemet, organikusan illeszkedik a látványba. Joe Hisaishi főképpen zongorára épülő filmzenéje pedig minimalista stílusa ellenére rendkívül érzelmesre sikerült, és remek aláfestésül szolgál az egyes jelenetekhez.

A fentiekből is látszik, hogy egy összetett, és gazdagon rétegelt film A fiú és a szürke gém, viszont Miyazaki Hayao korábbi munkáihoz hasonlóan nem adja magát könnyen. A film szimbólumait elsőre talán nehéz lehet értelmezni, pláne az olyan nézőknek, akik korábban nem láttak tőle egyetlen animét sem, témáit tekintve pedig az egész életművének az összegzése, lényegében lezárása. Éppen ezért azoknak, akik csak most ismerkednek a rendező munkásságával, azt tanácsolnám, hogy előtte szemezgessenek a korábbi munkái közül, és csak utána vágjanak bele Mahito és a gém kalandjának. Mindenki más viszont nyugodtan tegyen vele egy próbát, és hagyja, hogy a hagyományos animáció és a történetmesélés egyik utolsó élő mestere még egyszer elvarázsoljon minket, mert ki tudja, hogy mikor lesz (ha lesz-e még egyáltalán) alkalmunk erre legközelebb.