Nincs is annál jobb, mint egy nehéz nap, vagy hét után leülni a képernyő elé, kezünkbe venni a kontrollert, avagy az egeret és átadni magunkat a kedvenc játékaink nyújtotta élményeknek. Hiszen ezért játszunk, hogy elméletekkel gazdagodjunk, relaxáljunk és legfőképp szórakozzunk. De mint az élet minden más területén is, úgy ennek a szórakozás mibenlétének megítélésében is különbözünk. Gamer és gamer között is nagy a különbség, hogy ki mit is tart pontosan szórakoztatónak, mivel, melyik platformon és hogyan szeret játszani. De van még egy szempont ami úgy veszem észre legalább annyira megosztja a gamer társadalmat, mint mondjuk a platformháború. Ez pedig az, hogy milyen nehézségi szinten KELL (szerintük) játszani. Ezt a témát járnám körül jelen írásomban.

Ahogy egykoron a platformpreferenciákat összegző elmélkedés során sem, úgy ebben az írásban sem kívánok igazán állást foglalni, vagy megmondani a tutit, hogy mely nehézségi szinten muszáj mindenkinek játszania. Inkább csak összegezném a neten fellelhető elég erőteljes véleményeket és hozzáadnám saját megjegyzéseimet az adott gondolathoz. Igazi célom az lenne, hogy adott esetben elkezdjünk egy érdekes diskurzust a kommentszekcióban. De a lényeg, hogy a döntést Ti, az olvasok hozzátok meg. De nem egymásnak, hanem saját magatoknak, ahogy ezt eddig is. Vágjunk bele.

A kocagamerek
Vannak emberek, és szerintem ők vannak a gamerközösségben erőteljes többségben, maximum nem vallják be, akik magasról tesznek a kihívásra, arra, hogy adott esetben a játék, illetve annak fejlesztői azt várnák tőlük, hogy szépen tapasztalják ki a játék mechanikáit és sajátítsák el rendszer csínját-bínját. Ehelyett ők különösebb izzadtság nélkül kívánnak átjutni a játék kalandjain és egyetlen céljuk csupán az önfeledt szórakozás, az események akadálymentes átélése, a tiszta szórakozás. Ennek megfelelően nem, vagy csak nagyon ritkán mennek a legalacsonyabb nehézségi fokozat(ok) fölé, hogy könnyűszerrel és gyorsan végig tudjanak tolni egy játékot. A maximalista gamerek persze igen erős jelzőkkel illetik az ezen elv szerint élő társaikat, mondván az ilyen jellegű játéknak nincs értelme, hogy elveszik a játék lényege.

De valójában mi is a gond azzal, ha valaki könnyű fokozaton játszik egy játékkal? Miért gond az, ha valaki úgy érzi, nem kíván különösebben szenvedni, többször nekifutni egy-egy szekciónak és idegeskedni, hanem tényleg csak élvezni akarja a harcot, a történetet, magát a játékot? Megmondom. Szerintem pl. egyáltalán nem gond. Ha valaki így érzi jónak, ha valakit így szórakoztat a játék, akkor legyen. Rengeteg ember munka, család, gyerekek, egyéb kötelezettségek mellett játszik, kikapcsolódásképp és adott esetben csak heti néhány órájuk van élni a hobbijuknak. Teljesen érthető ha így nem kívánnak különösebben sokat küzdeni egy játék végigvitelével. Nincs ezzel semmi baj.

A mazochisták
A fenti gamertípus szöges ellentéte az a csoport, akik szerint a játék akkor jó, akkor igazán élmény, ha minden egyes lépésért meg kell küzdeni. Ezen emberek szerint a videojátékok lényege a masszív kihívás, az, hogy igenis órákat, napokat töltsünk el a megoldás kisilabizálásával és a technikánk tökéletesítésével míg égül sikerül megoldanunk az adott szegmenst, teljesíteni az adott pályát, vagy legyőzni az adott boss-t. Szerintük a videojátékok arra lettek kitalálva, hogy igenis komoly kihívás elé állítsák az előttük ülő játékost. Véleményük szerint nincs is értelme máshogy játszani, hiszen a legerősebb nehézségi fokozatok alatt játszva valamit nem is igazán tapasztalhatjuk meg a játékok mibenlétét, elveszik annak lényege. Könnyebb fokozatokon játszva nincs „teljesítmény”, az ember nem dolgozik meg a sikerért és mint olyan, nem érdemli ki az élményt.

A brutál nehézség hívei úgy állnak a játékhoz, hogy akkor igazán jó, ha a végén jóleső, „ezt is megcsináltam” érzés tölthet el bennünket. És ez is teljesen rendben van, hiszen valóban tök jó érzés az, ha a jól végzett (nehéz) munka tudatával rakhatjuk le a kontrollert, kapcsolhatjuk ki a gépet a játékülés végén. Pláne milyen jó mikor a haverokkal megdumáljuk egy közös sörözés során, hogy mennyire nehéz volt XY pálya, vagy főellenség és mit kínlódtunk össze mire legyőztük. És persze még egy kicsit jampeckodhatunk is vele a többiek előtt.

A szürkék
A fenti két csoport közé ékelődik be egy jelentős csoport, akik a nehézségi szint terén a köztes megoldásban hisznek. Ezek az emberek úgy tartják, hogy a legjobb az arany középutat járni és normál/közepes, vagy valami ehhez hasonló szinten játszani a játékokat, hiszen így kapjuk a legkiegyensúlyozottabb élményt. Így egyszerre érezzük úgy, hogy teljesítettük is, de nem is akadályoz a kínlódás minket abban, hogy élvezhessük a történetet, a játékot önmagát. Ezen réteg tagjai vagy elképedve figyelik a fenti két társaság online vitáit, vagy maguk is aktív részesként ostorozzák mindkét oldalt, mondván egyikük béna lúzer, másikuk pedig elitista sznob.

A kívülállók
Ezt a réteget képezik azok a játékosok, akik az egész nehézségi szint kérdést egy „Nem tök mindegy?” kérdéssel rendezik el. Számukra csak egyvalami fontos, a játék élvezete és semmi más. Kísérleteznek, több nehézségi szintet is kipróbálnak és kitapasztalják számukra melyik a legmegfelelőbb a maximális élményhez az adott játékban. De köztük is van olyan, aki a könnyedebb szórakozást keres, illetve olyanok is, akik azért inkább zúznának. Az egyetlen különbség köztük és az első két csoport között, hogy ők ebből nem csinálnak ügyet, nem tekintik önértékelési és/vagy önigazolási kérdésnek a preferált nehézségi szintet és ahogy az első mondatban is elhangzott, a legkevésbé sem érdekli őket ki mivel és hogyan tolja a stuffot.

Na de mégis kinek a kezében lehet az igazság? Mindenkiében és senkiében egyszerre. Szinte hallom is, hogy néhányan felkiáltanak olvasás közben: „Most aztán megmondtad!” Meg, valóban. De már a cikk elején le is szögeztem, hogy nem kívánok igazságot tenni. Ettől függetlenül ez mégis csak egy véleményformáló cikk, így a saját álláspontomat is közlöm természetesen. Véleményem szerint az utolsó felfogás a leglogikusabb és legcélravezetőbb.

Mert őszintén, ki a fenét érdekel, hogy a másik milyen nehézségi szinten és általánosságban hogyan játszik? Miért jobb vagy rosszabb nekünk attól, ha az illetőnek mások preferenciái? Miért érezzük néhányan fontosnak azt, hogy mindezek mellett meg is mondjuk nekik a tutit? Miért gondolnánk azt, hogy mi jobban tudjuk másnak mi éri meg, mi az élmény? Nem az lenne a lényeg, hogy a közös hobbi minél több embert összekovácsoljon és minél többekhez eljusson ennek a remek szórakoztatóipari ágazatnak a kiváló, akár életre szóló élményeket nyújtó produktumai? Hogy jókat beszélgessünk, felemlegessük az emlékezetes pillanatokat egy-egy játékból?

Hát dehogynem! Ez lenne a cél és ez is kéne legyen a szempont. De úgy is gondolom, hogy a játékosok többsége hasonlóan is gondolkodik és csak egy nagyon-nagyon hangos toxikus kisebbség az akik ebből ügyet csinálnak. Nem is létezhet ebben a kérdésben – sem – univerzális igazság, hiszen ahány ember, ahány gamer annyi szempont, annyi preferencia létezik. A lényeg, hogy szeressünk játszani, élvezzük a játékokat és ezek kapcsán egy klassz közösséget építsünk.

Én a magam részéről általában a középső nehézségi szekciókban játszom, mert persze szeretem ha nem úgy hatolok át a játékok pixelszövetén mint forró szamurájkard a félig olvadt vajon, de fő szempont nálam inkább a játékélmény, a sodró történet és annak zökkenőmentes kiélvezése. Kiváltképp a kedvenc zsánereim, a szerepjátékok, akció-szerepjátékok esetén vallom ezt az elvet, mint pl. az Assassin’s Creed, vagy egy Mass Effect.

Ugyanakkor igenis van olyan, hogy lejjebb veszem könnyebb, vagy akár a legkönnyebb fokozatig a játékot, főleg amikor egy történetvezérelt és karakter-interakciókra építő játékról van szó, ahol a cselekmény sokkal fontosabb, mint, hogy mekkora küzdelemmel jár maga a pálya/küldetés teljesítése. Ilyennek gondolom pl. a The Last of Us-t. De vannak játékok ahol természetesnek érzem a magas nehézségi szintet, ahhoz, hogy átjöjjön a játék sava-borsa. Pl. egy taktikai lövölde esetén, mint pl. a klasszikus Ghost Recon epizódok, vagy egy SWAT 4.

Ennyi volna hát az én kis elmélkedésem a nehézségi szintekkel kapcsolatosan. Igyekeztem nektek minden szempontot körüljárni, több felfogást bemutatni, hozzáadni saját gondolataimat ezekhez és még némi véleményt is formálni az egész témában. De továbbra sem győzöm hangsúlyozni, hogy nem célom megmondani senkinek sem a frankót. De valóban nagyon örülnék, ha el tudnánk indítani ezzel az írással egy kis beszélgetést. Szóval ne legyetek rest, írjátok meg nekünk kommentben, hogy Ti mit gondoltok a témáról. Lehetőség szerint egymás szempontjait tiszteletben tartva, természetesen.