Martin Scorsese –nek mindig voltak dédelgetett filmtervei, melyek csak évekkel később tudtak csak megvalósulni. A leghírhedtebb a Krisztus utolsó megkísértése volt, ami a premierkor nagyon megosztotta az embereket. Viszont ékes példa volt arra, hogy a rendező nemcsak egy műfajban tud alkotni. Az elmúlt évtizedek filmtermései erre jó példaként szolgálnak. Most, 2019-ben a mester visszatért abba a világba, amit a legjobban ismer, és amiről a legismertebb filmjeit készítette, az alvilágba.

Frank Sheeran az olasz Bufalino maffiacsalád bérgyilkosaként dolgozik. Az ő szemén keresztül láthatjuk a 20. századi Amerika történelmi eseményeit, illetve azok a maffiához kötődő részeit. Mindehhez pedig becsatlakozik Jimmy Hoffa egykori szakszervezeti vezető figurája, aki igencsak kötődik a bűnüggyel kapcsolatos dolgokhoz.

A forgatókönyvet az a Steve Zaillian írta, aki többek között a Schindler listája és a New York bandái scriptjeiért felel. Az eredeti könyvet (Charles Brandt; I Heard You Paint Houses; 2004) sikerült úgy feldolgozni, hogy egy kellően kibontott, néha lehet picit túlfolyó, de szórakoztató és csöppet sem unalmas film legyen belőle. Ehhez persze kellett Scorsese rutinja is, ami főként a játékidő háromnegyed részében erősen dominál. Persze sztorijában eltér a Nagymenőktől, és a Casino-tól, de felépítésében és dramaturgiájában erősen hasonlít az Ír a korábban említett két alkotáshoz.

Megkapjuk a korábbi, rendező által már régóta kiforrott formákat. Vannak itt díszes keretek között zajló vacsorajelenetek, brutális gyilkosságok, felejthetetlen narrációk, fekete humorral teli pillanatok. Mindez kiegészül egy politikai szállal a fent említett Hoffa által. Általa részletesebb betekintést kapunk a 20. századi USA történéseibe. A Bufalino-kal való kapcsolata miatt pedig rádöbbenhetünk, hogy a maffia keze mennyire volt benne ennek a korszaknak a történelem alakításában. Ezek mind profin kivitelezett, jól eljátszott, de a rendező életművét ismerve, már látott dolgok.

A film utolsó negyedében zajlik az, ami Scorsese-t a legjobban érdekelhette ebben a sztoriban, ez pedig az öregedés. Nyilván a történet végig erről szól, az évtizedek elteltével, de itt kapjuk meg az elmúlás valódi természetét. Az életünk utolsó szakaszában ki is marad mellettünk az utolsó pillanatokra? Ha egyáltalán lesz valaki, aki hajlandó egy légtérben lenni velünk a múlt miatt. Magányosan telnek az utolsó percek, vagy talán a családunk ott lesz a végsőkig? Ezek a kérdések mind felmerülnek, szépen megindokolt fekete humor társaságában.

Technikai oldalról, mint ahogy már volt róla szó, egyszerűen nem lehet belekötni. Jó dinamikájú jelenetek váltják egymást, és még ha a film kicsit a közepén leül, az sem tart sokáig, mert a vágás egyben tartja mind a három és fél órát. A dialógusok, a dumák, a szövegek egyszerűen fantasztikusak. Megvan bennük az a fajta természetesség, ami elvárható, ha valaki hiteles mondatokat akar írni színészek számára, ugyanakkor ezek feszültséggel teltek is. Ugyanakkor bármikor átmehetnek röhejesbe, a szó jó értelmében.

Robert De Niro kilencedjére dolgozik együtt Scorsese-vel, tényleg mintha csak hazajárna. Kiváló alakítást nyújt, és még úgy is átjönnek az arcáról az érzelmek, hogy a megfiatalított változata finom szólva hagy kívánni valót maga után. Joe Pesci a tőle szokatlan, higgadt és szikár jellemben formálja meg az egykori maffiavezért. Aki viszont maradéktalanul ellopja a show-t, az Al Pacino. Jimmy Hoffa-ként ezt az ember egyszerűen ragyog.

Nyugodtból hirtelen őrjöngő vadállattá válik, miközben olyan hatásos beszédeket tart, amikkel utat akar mutatni az egyszerű, becsületes embereknek, miközben ő maga is bepiszkolja a kezét. Még valami, Isten őrizzen attól, hogy tíz percnél többet várakoztasd ezt az embert, ha egy találkozót beszéltél meg vele. Az utóbbi két színészlegenda esetén a megfiatalítás már nem annyira tűnik fel, igaz nem is rajtuk van feltétlen a hangsúly, az ír főszereplővel ellentétben.

Az Ír Martin Scorsese epikus műve beteljesítette rendeltetését. Képes volt összegezni alkotója korábbi témáit, illetve az egészet megspékelni egy olyan témával, ami előbb-utóbb mindenkit érinteni fog. Mindezt vidáman, viccesen, de legfőképp tragikusan.