Régóta vágytam arra, hogy megnézhessem a sokak által dicsért Harcosok klubját, ami Chuck Palahniuk azonos című könyvének adaptált változata. Sajnos csalódnom kellett Fincher rendezésében, ugyanis a cselekmény teljesen logikátlannak, a karakterek egysíkúnak és üresnek bizonyultak. Hogy mégis miért lett ennyire gyenge a film, az a tovább után kiderül.

Az egész film szokatlanul indul, mivel az agyi erekben járunk, ami egy dokumentumfilmet sejtet a különféle emberen belüli szervekben való féktelen száguldozásával. Fincher teljesen logikátlanul építette fel moziját, ami nem a film végéhez vezető út egyik állomását mutatja be, hanem a cselekmény egyik utolsó mozzanatát. A történetvezetés a továbbiakban sem lineáris, mert hiába megyünk vissza a történet elejére, ahol a herétlen, csöcsös Bob keblein támaszkodik főhősünk, kicsivel később már az átlagpolgár unalmas hétköznapjaiba csöppenünk. Szerintem egyik nézőt sem érdekli, hogy a Narrátornak nevezett főhős (elég béna név) miképp boldogul a munkában, és hogyan könnyít magán a WC-n, miközben inszomniájában teljesen értelmetlenül hódol a vásárlás okozta szórakozásnak. Később különféle csoportterápiákra kezd járni, hogy a nála sokkal nyomorultabb emberek vallomásai által végre valahára aludni tudjon. De ez mind semmi, mert az egyik alkalom előtt belenéz a kamerába a Narrátor, ami valljuk be, elég nagy baklövés a részéről. Talán így próbál minket is belerántani saját unalmas és szürke életébe? Mindegy is, mert a gagyin animált pingvin újabbat nyom azon véleményünkön, hogy itt valami nagyon nincsen rendben. Az értelmetlen és amúgy rendkívül követhetetlen eredmények szövevényes kapcsolata mégis kifut valahova, mégpedig a Tyler Durden nevezetű fickóhoz, aki bár divatosan öltözködik és a szövege is elég meggyőző, szinte teljesen tojik a Narrátorra, aki ennek ellenére beszélgetésbe elegyedik vele. 

És akkor elkezdődik kettejük őrült ámokfutása, amibe ép elméjű ember semmiképp sem csatlakozna vele. Kérdem én, ki lenne az a zavarodott elméjű őrült, aki miután a saját háza porig ég, beköltözik egy beképzelt férfi omladozó viskójába?! Újabb igazi gyöngyszem következik drága nézők, Tyler, aki a létező összes dolog, de legfőképpen a józan ész ellen lázad, egy Hustleres pulóverben feszít az egyik utcai bunyó alkalmával, ami teljesen ellentmond a „hitvallásával”. Legnagyobb ökörsége abban tűnik ki, mikor főhősünkkel arról beszélgetnek, hogy nem akarnak megnősülni és mennyire szar, hogy a generációjukat nők nevelték fel. Kvázi ezzel a gondolattal, Zeusszal helyezi magát egy síkra, mivel bár az élet célja a fajfenntartás, ő mégis úgy akar gyereket, hogy az Pallasz Athéné-szerűen kipattanjon a fejéből. A meglehetősen hímsoviniszta hipotézise után mégis kapcsolatba kerül a „tumorral”, vagyis Marla Singerrel, aki korábban a Narrátorhoz hasonlóan csoportfüggő lett. Legjobb mondata egy lepedőakrobatika mutatvány után hagyja el a száját, hogy ő alsó tagozat óta nem szexelt ennyire jót. Micsoda? Egy alsó tagozatos kislány nekem ne kefélgessen, bakker, hanem szorgosan adjon össze, vonjon ki, meg figyeljen az órákon. Ő is ugyanolyan zakkant, mint Tyler és a Narrátor, s nem több egy szakadt ringyónál. 

Az egyik kedvencem jelenetem csak ezután látható: Tyler, a nacionalista Németország egykori vezetőjével kerül egy szintre a szememben. Szappant készít emberi zsírból, ami nem csak undorító, de a filmtől meglepően bunkó lépés, hogy a történelmünk egykori sötét időszakát idézi. Eddig is amolyan megváltónak képzelte magát, pedig csak nyugtázza a párhuzamot a Führerrel. Mindez a Harcosok Klubjának megalapításában csúcsosodik ki, amiben szintén felsejlenek a fentebb említett kor sötét dolgai, vagyis több szerencsétlen ember követ egy általuk istenített, közel sem karizmatikus embert. Ők hisznek egy Tyler Durdenben. Vajon most akkor ő egy szimpla ember vagy egy született félisten, aki felnyitotta pár nyomorult szemét azáltal, hogy péppé verik egymást. Maga a mesélőnk is többször mondja, hogy ezáltal világosodott meg, hogy kezdetben csak hétvégente beverheti pár sorstársa képét. Szegény kis Buddha, mennyire elhiszi, hogy jó dolga van, akárcsak a többi tag, akiknek nem elég a bunyó, még be is akarnak költözni az omladozó házikóba, hogy egy hatalmas családként vegyenek részt Tyler meglehetősen demotiváló tréningjén. Kérem, jelentkezzen az, aki szerint lehet úgy egységet kovácsolni, hogy közben az egyént folyamatosan szidják és lenézik. Azon fáradoznak, hogy elérjék a mélypontjukat, amit ha bármilyen aspektusból is vizsgálunk, inkább destruktívan hat bármely csoportosulásra.

A végén lévő csavarról nem beszélek, mert az csak még inkább fokozza ezt a katyvaszt. Nem is értem, hogy egy ilyen történetet, ami tele van lököttebbnél lököttebb karakterekkel, hogyan övezheti ekkora kultusz. A sztori egy álmatlanságban szenvedő unalmas emberről és az ő gondolatairól, meg arról szól, hogyan érjük el a mélypontunkat és megvilágosodjunk. Ennek semmi értelme sincs! A The Dust Brothers szörnyen dobhártya karcoló zenei albumot tákolt össze, ami sem a film alatt, sem önálló soundtrackként nem áll meg a lábán. Ahogy a Pixies, úgy én is keresem az elmém és a választ, hogy ez mégis miért emelkedik ki a filmtörténelem alkotásai közül.