A Netflix kínálatában több helyen már elérhető a Gunpowder Milkshake, amivel hamarosan a magyar mozikban is találkozhatunk Lőpor turmix címen. Ez a találkozás viszont jó szívvel talán csak azoknak ajánlható, akik lelkesen elfogyasztanák a címben előkerülő, igen extrémnek nevezhető kotyvalékot.

A történet elején a 12 éves Sam-et (Karen Gillan) kénytelen magára hagyni a bérgyilkosként dolgozó anyja (Lena Headey). Majd a Kötelező Trendi Időugrás után láthatjuk, hogy a felnőtt Sam a kedves mama örökébe lépve maga is gyilkossá vált, méghozzá ugyanannak a Nagyon Gonosz Szervezetnek az alkalmazásában. A cselekményt az adja, hogy egy hihetetlenül meglepő fordulattal a Gonosz Szervezet és Sam egymás ellen fordulnak, mikor a bérgyilkosnő úgy dönt, egy kislányt mindenképpen meg kell védenie saját főnökeitől.

A film egyik legnagyobb pozitívuma az, hogy csodálatosan illik hozzá a címe. Valóban egy turmixról van ugyanis szó, amiben már sokszor látott és unalmas alapanyagok keverednek néhány oda nem illő alkotóelemmel. Azt el kell ismerni, hogy van néhány egészen jól sikerült akciójelenet, de az ezeket összekötő felesleges drámázás egyszerűen nem működik. Rosszul felvezetett karakterek traumáit bontják ki teljesen hiteltelenül és humortalanul két öldöklés között. Sajnos mind a vizuális megjelenítés, mind a zenék illeszkednek a tartalomhoz: önmagukban talán-talán működőképes elemek vannak egymásra dobálva, amik azonban nem tudnak együtt jól működni. A rosszindulatúak pedig még máshol látott ötletek újracsomagolására is gyanakodhatnak, például ha eszükbe jut John Wick.

Személy szerint a legszomorúbb a színészek miatt vagyok. Karen Gillan a Marvel univerzumától kezdve a Jumanji dzsungelén át a Doctor Who időutazós kalandjaiig sok helyen megmutatta, hogy jó érzéke van a könnyed szórakoztatáshoz. Ehhez képest itt alig érezni a jelenlétét a cselekményben. Ez különösen azért nagy probléma, mert főszereplőként az ő vállain nyugszik az egész koncepció, ami így sajnos meglehetősen erőtlenné válik. De nem jobb az anyját játszó Headey sem. A színésznő, aki más művekben olyan zseniálisan tud átlényegülni a legkülönbözőbb karakterekké, mintha csak árnyéka lenne önmagának. Tekintve, hogy a mellékkarakterek szintén meglehetősen rosszul funkcionálnak, azt kell gondolnom, hogy az alapkoncepció nem volt elég kidolgozott ahhoz, hogy azzal Gillan és Headey kezdeni tudjon valamit.

Muszáj ejtenem egy-két szót a film üzenetéről is. Manapság nagy divatja van annak, hogy egy-egy filmet szidjunk a benne megjelenő, egyesek szerint eltúlzott feminizmus miatt. Ennek a fajta kritizálásnak én kifejezetten nem vagyok a híve, például a Csodánő vagy a Fekete Özvegy kapcsán is feleslegesnek és butának érzem ezeket a felvetéseket. De ez a film egyfelől sok helyről lopja össze a saját ötleteit, miközben nem tudja őket működtetni, de azért leönti őket stílusosnak gondolt neonfénnyel és erőltetetten stílusosnak tűnni akaró zeneválasztással. Szóval egy ilyen filmben, ami látványosan többnek képzeli magát annál, mint ami, különösen fájó a valóban túltolt feminista üzenet, mert itt vélhetően tényleg óriási felismerésként akarják ezt eladni. Érezhetően komolyan valami nagyon okosat és frisset akarnak azzal mondani, hogy a cselekményben (talán egy kivétellel) minden férfi rossz és minden nő jó (akiknek minden bűne simán meg is bocsátható, de persze csak más nők által). Természetesen ez sem sikerül, mint az alkotás sok más próbálkozása sem.

A Gunpowder Milkshake bizony sokkal jobb lehetett volna annál, mint amit végül sikerült kihoznia belőle a készítőknek. Sajnos a benne szereplő színészek elkötelezett rajongóin, vagy megrögzött akciófilm-fogyasztókon kívül senkinek nem tudnám jó szívvel ajánlani. Az itt szereplő színészeknek pedig csak jobb filmeket kívánok a jövőben, tényleg megérdemlik.