Hadd kezdjem azzal, annak ellenére, hogy megannyi, DC égisze alól kikerült karaktert, képregényt és élőszereplős adaptációt szívemből szeretek, a Peacemaker esetében voltak fenntartásaim. Ugyan az írói és az epizódok többségében a rendezői székben egyaránt azt a bizonyos James Gunn-t tisztelhetjük, aki már jó néhány alkalommal bizonyította, van érzéke a rajzolt panelek nagy vászonra való átültetéséhez, sőt azoknak továbbgondolásához is, valamint megkaptuk a rá osztott szerepéért igencsak lelkesedő pankrátort és színészt John Cenát, mégsem éreztem, hogy ez a karaktert önálló sorozatért kiáltana. Aztán megláttam a trailert, amely alatt a Wig Wam zenekar glam nótája ordított és ismét hinni kezdtem. Amikor pedig az első rész intrója besüvített az agyamba megértettem, hogy a koncepció mégiscsak figyelmet követel magának és gyorsan rácáfolnak majd kétkedő gondolataimra.

„Az igazi és tartós győzelem a béke…”

Igen, jól látják azok a képregények iránt hozzám hasonlóan lelkesedők, akik máris utána néztek a karakter fűzött füzetekben leledző eredetének. A leadben csaltam egy hangyányit. Originál békeharcosunkat ugyanis nem a kétbetűs rövidítés mögött rejtező kiadó óriás, hanem egy bizonyos Charlton Comics hozta be a köztudatba, egészen pontosan 1966-ban. A figurát Joe Gill író és Pat Boyette grafikus álmodták formába, hogy aztán az egy sorral feljebb említett társaság csődje után, a 80-as évek második felétől a fénylő sisakos antihőst rejtő borítókon az eddig egyedül árválkodó „c” mellé csatlakozzon egy „d” is. Természetesen protagonistánknak több inkarnációja létezik, mindazonáltal a sorozat és előtte a tavalyi Öngyilkos Osztag film is az első, Christopher Smith változatot vette alapul.

A nyomtatott kitérő után kanyarodjunk rá arra, amiért ténylegesen összegyűltünk. A cselekmény néhány hónappal a Corto Maltese szigetén történtek után veszi fel a fonalat. Kórházi szobájából „szabad” utat nyerő fenegyerekünk éppen belevetné magát a hőn áhított, vagy nem annyira áhított, de erről még később lesz szó, szabadságba, amikor is láss csodát a fejében még mindig tökéletesen funkcionáló jeladó okán, a közvetlenül Wallernek felelősséggel tartozó Clemson Murn és csapata érkezik hozzá „látogatóba”. Rövid egyezkedés után rábírják, hogy csatlakozzon egy hosszabb kifutású fedett akcióhoz, amelyről persze neki nem sokat árulnak el, ennek egyes elemeire a három rész alatt fény derül, így én sem mennék bele túlzottan a részletekbe, de legyen elég annyi, hogy jóval egzotikusabb veszélyt rejt a kérdés, mint azt elsőre látni engedik.

Ha azt mondjátok mindez így leírva nem hangzik túl vaskos felütésnek igazat kellene adnom nektek, azonban mégis sokkal-sokkal többet tartogat ez a néhány epizód, mint azt gondolni mernétek. Kezdjük a karakterekkel. Már ebből a soványka játékidőből is kiviláglik, hogy kitűnően megírt és kiosztott szerepekről beszélhetünk a mű esetében. A vérprofi, de elzárkózó Emilia Harcourt, a mindenki hasába lyukat beszélő, azonban igencsak érdekes titokkal rendelkező újonc Leota Adebayo, a kissé esetlen számítógépes zseni John Economos, az őket vezető egykori zsoldossal, valamint címszereplőnkkel kiegészülve egészen izgalmas ötös fogatot alkot. A belső konfliktusok jól kivitelezettek és hihetőek, a poénok sokszor szándékosan repülnek alacsonyan, de talán pont emiatt ülnek, a párbeszédek pontosan akkor és annyira kínosak amennyire szükséges, a menőnek szánt egysorosok pedig éppen csak komolyan vehetőek, de ússzunk egy kicsivel mélyebb felvetések felé.

„A béke itt kezdődik, bent: csend.”

Idő közben találkozunk még egy megkerülhetetlen alakkal, történetesen Auggie Smith-re gondolok, Peacemaker apjára. A kettejük között feszülő apa-fia kapcsolaton túl, mely szinte mindenféle harmóniát vagy szeretet nélkülöz, jóval mélyebb konfliktust hordoz ennek a figurának felbukkanása. Azt már maga James Gunn leleplezte korábban, hogy az eredeti, képregényekben szereplő formát ötvözte egy, eredendően fehér felsőbbrendűséget hirdető szervezetekkel szoros kapcsolatban álló és azokkal együttműködő, az idők során többek által viselt, jelmezes bűnözői alteregóval, White Dragonnel. Tökéletesen látható, hogy ez az összegyúrt, még éppen csak megismert antagonista miképpen árnyalja és valamilyen szinten magyarázza Christopher viselkedését és begyakorolt szociális formuláit. A kérdést egészen élesen és önmarcangolóan csepegteti elménkbe ügyeletes főszereplőnk: megváltozhat-e egy csak és kizárólag a gyűlölet, valamint elidegenedés és erőszak világában nevelkedett ember? És ha igen, mennyi önpusztító körre, valamint tépelődésre van szüksége ahhoz, hogy magának is beismerje cselekedeteinek súlyát és miértjeit?

Ezeket a veretes gondolatokat hivatottak tompítani és a hangulatot oldani olyan elemek, mint például Eagly, a sas sidekick jelenléte, továbbá Vigilante személye, a vicces, sokszor bohóctréfába illő szokásokkal bíró önbíráskodó, aki rögeszmésen ragaszkodik az általa megálmodott igazság betartatásához, nem válogatva az eszközökben. Az akciót dúsítandó kapunk még egy remekül megformázott Judomastert, emellett a Twitternek szánt ekézés és egy fricska is becsúszik a botcsinálta, önkéntes véleményvezérek részére. Mindenképpen szerettem volna kitérni legalább egy sor erejéig a zenére, amely az én fülemnek már most maradandó élményt nyújtott, hatalmas pluszpont a felcsendülő rock és metal dallamokért!

Összefoglalva: A bevezetésnek szánt hármas alapján bizakodóan tekinthetünk a sorozat jövője felé, és ha továbbra is ilyen remekül képes játszani az arányokkal, tartani a színvonalat, valamint mélyebb kérdéseket is sorjázni akkor azt hiszem, nem lehet okunk panaszra. A folytatás minden esetre sötétebbnek és nyomasztóbbnak ígérkezik, de mindezek dacára állunk elébe. Ha tehetitek, mindenképpen vessetek rá egy pillantást!

A szériát megtaláljátok az HBO Max kínálatában!