Mindenekelőtt szükséges tisztázni: a szerzői, vagy művészi igénnyel elkészített horror nem a 2010-es évek második felének a találmánya. Évtizedekre visszamenőleg találunk – többek között –  pszichológiai, vagy társadalomkritikai kontextussal megtámogatott borzongató filmeket, elég  Ingmar Bergman nyomasztó és kietlen svéd tájaira (Farkasok órája; 1968), Roman Polanski-nak a psziché különféle szegleteit taglaló munkáira (Iszonyat; 1965, Rosemary gyermeke; 1968), vagy Wes Craven korai, a hatvanas és hetvenes évek kiábrándultságát és züllöttségét magán viselő mozijaira  (Az utolsó ház balra; 1972, Sziklák szeme; 1977) gondolni. Ezekben az alkotásokban amellett, hogy rendre betekintést kapunk az adott alkotó markáns világlátásába és stílusába, kellő érzékkel bemutatott, egyetemes témák is terítékre kerülnek. Az igényes horrorfilmek korszaka tehát már korábban elkezdődött, melyből előszeretettel táplálkozik a ma rendkívül ünnepelt Robert Eggers- (The Lighthouse, The VVitch) Jordan Peele- (Get out, Us) Ari Aster (Hereditary, Midsommer) szentháromság, és miközben lefutják a kötelező tiszteletköröket elődeik nagysága előtt, vászonra álmodják az évek során felgyülemlett bekattanásaikat. A felsorolt nevek között most utóbbi baljóslatú léptekkel és felkavaró sikításokkal kopogtat az ajtónkon Beau is Afraid címmel.

Beau Wassermann (Joaquin Phoenix) élete valóságos rettegéssorozatból áll. Fél az otthonától, a környezetétől, a szerelemtől, a szextől, viszolyog az emberi kapcsolatoktól, az elmúlástól, a pszichiáterétől, de leginkább a saját anyjától (Patti LuPone). Nem sokkal később, hogy külső, morbid szituációk hatására meghiúsul az ő részéről amúgy is ritkán megtörténő szülői látogatás, bekövetkezik a legnagyobb tragédia, ami Beau-t érheti: meghal az édesanyja. Főhősünk miközben mindenáron azon van, hogy a lehető leghamarabb eljusson a szülői házba a virrasztás miatt, útja során a saját félelmeivel is szembe kell néznie, amellett, hogy furábbnál furább alakokkal találkozik. Kezdetét veszi a veszélyekben, abszurdban, képzelgésekben és animációkban gazdag, korokat átívelő utazás.

Ez a film egyszerűen lenyűgöző. Lenyűgöző az a fajta nyílt őszinteség és szemérmetlenség, amivel Aster dolgozik ebben a filmben. Már az első percek tökéletesen megalapozzák a későbbi kendőzetlen – ha szükséges kínos – hangvételt. Az újszülött Beau perspektívájából vesszük fel a még el nem gurított fonalat, akit éppen kinyom magából az anyja, majd egy orvosi hiba miatt újjáélesztést igényel lélegeztetés formájában. Életének már az első pillanataiban sem ment minden flottul, miért pont az elkövetkezendő évtizedekben rázódnának a helyükre a dolgok. Interjúiban bármennyire is tagadja az életével kapcsolatos párhuzamoknak már pusztán a feltételezését is, eléggé egyértelmű, hogy ebben az esetben Beau Aster kivetülése. A személyesség ugyan már jelen volt az ezt megelőző horrorfilmjeiben, egészen idáig nem volt meg az ő – látva a Hereditary-t és a Midsommer-t – teljes körű, eltúlzott megfelelője, ha úgy tetszik rezonőrje. Persze korábban is fel-fel bukkantak egy-egy téma kifejtése kapcsán a rendezőnek az életbeli tapasztalatai (pl. a szakítás témaköre), de azok csak nyomokban tartalmazták az Aster személyiségének igazi vonásait. Itt teljes mértékben belepakolta saját magát, vagyis eddigi legszemélyesebb filmjét készítette el. Na de a legjobbat is?

Látványosan a szülésjelenettel, annak a nyitottságával lehet a legjobban megragadni az Amitől félünket. Olyan ez a pár perc híján három óra, mintha Aster beinvitálna minket magához vendégségbe, csak a kellemes(?), New York-i háza helyett az agyának a sötét, elrejtett, frusztrációkban fuldokló zugaiban mondana tósztot és szolgálná fel a vacsorát. Ugyanis van itt egy ember, aki a világgal kapcsolatos összes traumáját és szenvedését  –  jó Bergman-hoz méltó módon – belepakolja az alkotásaiba és kvázi belső terápia jelleggel nem a közönség segítségével, hanem a saját maga által elindított, visszafogott felismeréssel próbálja meggyógyítani saját magát. Az életmű általi gyógyulás. Így lehetne a legjobban összegezni az első három filmjét. Miközben analizálja, felvágja, műti, gyógyítja (lehetőleg ebben a sorrendben) önmagát, minket is egy belső indíttatású utazásra szólít fel, azt akarja, hogy megszűnjünk külső szemlélődők lenni. Az megint egy másik kérdés, hogy vele akarunk-e tartani az útra, vagy köszönjünk szépen, elég a végnélkülinek látszó önmarcangolásból. Felvállalni ugyan nyíltan nem meri életének a visszásságait, de a celluloidra való átfogalmazás során semmit sem rejt véka alá (az oximoron a leggyengébb jelző, amivel ezt az embert körül lehetne írni), bátran és gátlástalanul nyúl az életéből eredeztethető témákhoz, illetve ezeknek a vizuális megfogalmazása során a kompromisszummentesség lebeg a szemei előtt. Egy család ködös, tragikus múltját kell megmutatni? Tegyünk be a padlásra egy pénisszörnyet! A gyász általi sérelmek elnyomásáról van szó? Szívjunk füvet és igyunk kék festéket! Egy ember rövid, megható, próbatételekben bővelkedő életét kel láttatni? Használjuk animációs betéteket, minimális, de kifejező, színházi díszleteket! Elképesztően feltöltött vizuális arzenálja van Aster-nek, nem szabad lebecsülni a kreativitását. Mindezt pedig az őszinteség oltárán való áldozásért teszi, a kérdés inkább az, hogy ezúttal túl lőtt-e a célon?

Igen is, meg nem is. Az biztos, hogy a majdnem tíz éven át dolgozott ötletével most tombolt egy hatalmasat. A Beau is Afraid egy lázálomszerű, története kapcsán érthető módon epizodikus felépítésű, sodró lendületű, fekete humorral erőteljesen dolgozó, a valóság és a képzelet határait előszeretettel átlépő darab lett, ráadásul groteszk módon tud olyan témákat tárgyalni, mint a bűntudat, az elnyomott vágyak, az okság nélküli vádaskodás, az életeket keretek közé szorító gátlások, függőség, szülő-gyerek viszonyok. Ezek közül ha random kiválasztunk egyet, az tökéletesen működne egy egész estés film alaptéziseként, itt viszont egymás hegyén-hátán sorakoznak a ,,jobbnál jobb” témák. Egyáltalán nem tolakodóak, mindegyiknek a feldolgozására és bemutatására jut elég idő és sajnálatos módon egymás mellett is el tudnak férni. Fejlődésregényként, pontosabban anti-fejlődésregényként lehetne a filmre a leginkább hivatkozni, mivel a történet itt egy, a pozitív irányba történő változással ellentétes, kifejezetten lehangoló, sötét kapcsolatok kivirágzását taglaló végkifejletben csúcsosodik ki. Feloldozásra ne számítsunk, csakis végtelenül üres, letaglózó, reflektorlámpákkal kivilágított sötétségre. Egy ilyen regényhez méltó módon beszélni kell az útról, hiszen, mint olyan régóta tudjuk, a cél lényegtelen, az utazás számít igazán. Beau az útja során a legkülönfélébb, extrém alakokkal találkozik, akik a cselekmény szempontjából kettős szerepet látnak el. Egyfelől sorra nehezítik az anyjához való eljutását, hol szórakoztató, hol elrettentő formában, másrészt ezeken a kisebb kalandokon és a változó mellékszereplőkkel való interakciókon keresztül rajzolódik ki főszereplőnk neurotikus személyisége, azon belül pedig az anyjával való ellentmondásos kapcsolata.

Mindez közben úgy, hogy végig Beau-val vagyunk, átvitt értelemben az ő fejében járunk, az ő valóságról alkotott interpretációt követjük végig, ami által nagyon hamar el is bizonytalanodhatunk a látottak tényleges valóságtartalmát illetően. Beau szűrűjén keresztül, a szubjektív nézőpont által torzul az egész világ, az első látásra hétköznapinak tűnő helyzetekben egymás után jelennek meg a komplexusai, a nyomasztó hangvétel és a fekete humor érdekfeszítő spirálján. Előbbi a komoly témák és a rémálomdramaturgiára vezethető vissza, míg utóbbit a különféle helyzetekre adott reakciók váltják ki (ezek többsége Beau-tól származik üvöltés formájában), amiket néha kiegészítenek bravúros technikai megoldásokkal (jellemzően vágásokkal). Megkövetem magam a korábbi állításom miatt, miszerint tisztán elkülönülnek egymástól a humoros és a humortalan szegmensek, mert Aster a fekete humort még a tragikus, vagy éppen a meghitt pillanatokba is belecsempészi, abszurddá téve ezzel a jeleneteket és feloldva az éppen aktuális feszültséget. A komolytalanság alól talán csak a színházi társulat által előadott, animációval megspékelt szegmens képez kivételt: Beau múltja, jelene, lehetséges jövője egyaránt megelevenedik, hogy egy szép, azonosulható és leginkább emberi történetnek lehetünk tanúi. Azokra a percekre a főhőshöz hasonlóan mi is elfelejtjük az önmagából kifordult világ rémségeit, de leginkább a közte és az édesanyja között húzódó ellentéteket. Szüksége is van rá.

Beau minden egyes baja, félelme kivétel nélkül az anyjához fűződő viszonyára vezethető vissza. Az apa nélkül felnőtt férfi számára az anya tanításai, életfelfogása, szeretete, óvása jelentett mindent. A szülői abúzus, manipuláció hatása egy eltorzult személyiséget okozott, ráadásul Mrs. Wassermann családtörténetének ismertetésével – miszerint Beau apja fogantatás közben halt meg szívbetegség következtében és ez az egészségügyi probléma állítása szerint sajnos öröklődő – állandó szorongásra, magányra kárhoztatja a fiát. Élete nem lehet teljes, nincs számára olyan ember, akivel ki tudna teljesedni. Kapcsolatuk bár bőven táplálkozik az elnyomásból, mégsem mondhatjuk egyértelműen, hogy a felek utálják egymást. Inkább kölcsönösen kettős a viszonyuk: a másikkal akarnak lenni, ugyanakkor ha lehet, ne hosszú ideig, elhordják egymást sokfélének, de azért a mondatokat egy szeretlek zárja le. Kapcsolatuk már az első percektől kezdve komplikált és ez a film első két órájában hol burkoltan, hol nyíltan kerül bemutatásra más egyéb téma (pl. elmúlás, gyász) mellett. Végül több, Beau számára szellemileg és fizikailag is megterhelő megálló (indokolatlan örökbefogadások, életveszélyes lövöldözések) után eljutunk a gyászba borult szülői házhoz, és itt kezdődnek igazán a bajok.

Aster korábbi filmjeivel ellentétben az itt található műfaji keretek ezúttal megtörtek, a rendező bizonytalanul kezd el nyúlni a dráma és a horror jegyeihez. Sötétben tapogatózik abból a szempontból, hogy éppen milyen hangot üssön meg hatáskeltés érdekében, továbbá a film a harmadik órájában elveszti a fókuszát, és hirtelen mindenről akar szólni egyszerre, csak éppen képtelen bárminemű megfejtéssel szolgálni. Érezhető, hogy Aster még magasabbra akarta emelni a WTF és a konklúzió mércéjét, de csak önparódiába hajló, rossz értelemben vett nevetséges jeleneteket vonultat fel, illetve hamar kifáradó üzenetbombákat csattogtat el érdemi eredmény nélkül, hogy a film végén minden egy, a Pink Floyd: The Wall (1982)-hoz hasonló, bírósági tárgyalásban csúcsosodjon ki. Az előző filmjeire (és a 2011-es Beau című rövidfilmre) tett ,,burkolt”, humorral átszőtt utalások bár érdekesen hathatnak a film kontextusában és plusz értelmezési rétegekként tudnak szolgálni, ezek eltörpülnek a Beau is Afraid tényleges mondandója és tárgyalni kívánt viszonyrendszerei között.

Az extra karakterekre specializálódott Phoenix itt sem hazudtolta magát, egy végletekig túltolt, pánikbeteg, függő, szánni való alakot játszik, alakítását leginkább Nicolas Cage játékához lehetne hasonlítani a szintén kreatív agymenésnek betudható Adaptáció (2002) filmből: ordít, izzad, szenved, rúgkapál. Mindezt végig zsigeri módon teszi, abszolút kimaxolva ezzel a film szórakoztatási faktorát. Megemlítendő még Patti LuPone az elnyomó, frusztrált Mrs. Wassermann-ként, Parkes Posey, a deus ex machina effektusként is felfogható szerepéért, míg Kylie Rogers a felfokozott kiszámíthatatlanságával, Amy Ryan a fiát elvesztő, feszengő anyaképével, Richard Kind pedig a kotnyelességével marad meg az emlékezetünkben.

Ari Aster szuggesztív, szám szerint harmadik játékfilmje vizuálisan lehengerlő, vad, változatos témákat felsorakoztató, a szó legnemesebb és legkonkrétabb értelmében őrült hullámvasút. Viszont egy idő után olyan repetitív hangot üt meg, aminek következtében hamar meg lehet unni az atipikus cselekményvezetést és karakterisztikát, és bőven fel lehet ismerni a film által kijátszani kívánt, mondanivalóval felfegyverzett kártyákat. Erőteljes önreflexivitása miatt betudható egyfajta életműösszegzőnek, de ez egy nagyon elhamarkodott kijelentés lenne egy csupán 36 éves alkotó esetén. A Beau is Afraid alatt nem fogod jól érezni magad (nem is ez a célja), az se biztos, hogy tetszeni fog, de látnod kell. Olyan ínséges időket élünk a filmművészet terén, hogy szükség van az ilyen öncélú, beszélgetéseket kezdeményező darabokra, még ha sok esetben blöffnek is gondoljuk őket.