A Föld napja alkalmából szerkesztőségünk néhány tagja felidézte a számára fontos, nosztalgikus vagy emlékezetes műveket a témában, ezzel tisztelegve a bolygónk előtt. Olyan filmeket, animációkat, műsorokat, írásokat gyűjtöttünk össze, amelyek középpontjában – a legkülönbözőbb formákban – a természet, az élővilág, a Föld áll. És a szemlélet, miszerint ideje lenne felébrednünk, és a kizsákmányolása helyett hálásnak lennünk neki.

Darren Aronofsky: mother!

Darren Aronofsky mother! című filmje egy kivételesen erős szimbolikával rendelkező alkotás. A történet két főszereplője a Jennifer Lawrence által játszott nagybetűs Nő és a Javier Bardem által játszott Férfi. Őket látogatja meg igazán édeni házukban egy furcsa pár. Az ő érkezésük drámai események láncolatát indítja el, amiben virtuóz módon fonódnak össze a keresztény kultúrkörre vonatkozó allegóriák az aktuálpolitikai értelmezési lehetőségekkel, a férfi-nő kapcsolat metaforája a művész és a múzsa kapcsolatának értelmezési lehetőségével.

Számunkra mégis a legérdekesebb lehetőség cikkünk alkalmával úgy tekinteni Lawrence karakterére, mint valamiféle Földanyára. Ezt az értelmezést egy interjú tanúsága szerint maga a rendező is támogatja, és valóban ezzel kapcsolatban szeretett volna valamit megfogalmazni.

Ahogyan a film során használják ki emberek, vagy tágabb értelemben az egész Emberiség a Lawrence által életre keltett Földistennőt, sajnos a valóságban is ilyen módon bánunk egyetlen Földünkkel.

Arra, hogy ezzel a kérdéssel igenis foglalkozni kell, Aronofsky már a címbéli felkiáltójel alkalmazásával is felhívja a figyelmet, és a cselekmény során látott megrázó jelenetek is minden bizonnyal sokakat gondolkodásra késztetnek. A film meglehetősen pesszimista képet fest arról, hogy mennyire tudunk megálljt parancsolni pusztító ösztöneiknek. Ha hihetünk az Aronofsky filmjéből következő értelmezésnek, egyértelműen katasztrófa közeleg, kis reményt pedig az adhat csupán, hogy valamiféle kreatív erő mindig marad valahol, ami újra építésbe tud kezdeni a lepusztult régi világ romjain. A pusztulás egyre jobban látszik már körülöttünk is, és minél hamarabb elő tudjuk csalogatni az építő erőt, minden bizonnyal annál hamarabb láthatjuk meg a fényt az alagút végén. (Johnnykiwi42)

A varázslatos iskolabusz

Aki a kétezres évek elején volt óvodás vagy kisiskolás, az bizonyára emlékszik a Minimaxon futó, A varázslatos iskolabusz című sorozatra. Miss Mitzi és osztálya számtalan elképesztő kalandban vett részt az egyes epizódok során, amihez nagyban hozzájárult a címben is szereplő iskolabusz. Ki ne emlékezne Lizzy-re, vagy a gyerekek jól bejáratott mondataira, Arnoldra, aki szíve szerint sose kelt volna fel, mert olyan extrém tanulmányi utakra jutottak el osztálytársaival. A sorozat nem csak látványos, hanem tökéletes információs forrás, ami nagyban hozzájárult ahhoz, hogy felkeltse a gyerekek érdeklődését a tudományok iránt. (Ik4r0s)

Gerald Durrell: Családom és egyéb állatfajták

Az 1925-ben született és 1995-ben elhunyt brit zoológus és író „Gerry-t” (ahogyan családja és barátai hívták), a híres Durrell família legifjabb tagját példaképemnek, és nem túlzás állítanom, hogy (szuper)hősömnek tekintem. Rengeteg elbeszélést és regényt írt, melyek túlnyomó többségében megfigyelhető két közös pont: az állatvilág és/vagy a rengeteg izgalmas és bogaras történetet szolgáltató családtagjai, és jellemző rá az is, hogy e történeteket isteni humorral tárja elénk.

Mindez maximálisan megvan a Családom és egyéb állatfajták című, 1956-ban megjelent önéletrajzi regényében, amelyről a széles közönség számára leginkább ismert. A kötet a Korfu-trilógia első része (ezt követte a Madarak, vadak, rokonok és az Istenek kertje), amelyben azt az időszakot eleveníti fel, amikor 1935-ben, mindössze tíz éves korában az esős Angliából a mindig napos és derűs görög népségtől hemzsegő Korfura költözött – ahogyan arra a könyv címe is utal – különc családjával. A könyv nagyon élvezetes, amihez az alapot leginkább a karakterek adták, azaz maga Gerry édesanyja, nővére és két bátyja; utóbbiak közül az idősebb a szintén híres író és vérbeli művészlélek, Lawrence Durrell, aki leginkább az Alexandriai négyes című tetralógiája révén vált világhírűvé. Mára szinte szállóigévé vált elhíresült idézete, amit öccséről fogalmazott meg:

„Ez a gyerek nem normális, csigákat hord a zsebében!”
Lawrence Durrell, 1931 körül

„Ez a gyerek nem normális, skorpiókat tart a gyufásdobozban!”
Lawrence Durrell, 1935 körül

„Ez a kölyök nem normális, állatkereskedésbe megy dolgozni!”
Lawrence Durrell, 1939 körül

„Ez a kölyök nem normális, állatkerti ápoló akar lenni!
Lawrence Durrell, 1945 körül

„Ez az ember nem normális, kígyók közt csatangol a dzsungelben!”
Lawrence Durrell, 1952 körül

„Ez az ember nem normális, állatkertet akar nyitni!”
Lawrence Durrell, 1958 körül

„Ez az ember nem normális. Ha meghívod magadhoz, sast telepít a borospincédbe!”
Lawrence Durrell, 1967 körül

„Ez az ember nem normális!”
Lawrence Durrell, 1972 körül

Különösen szerethetőek a sziget lakói is, valamint persze az író állatok iránti leírhatatlan mértékű rajongása is nagy hangsúlyt kap. Ahogyan a visszaemlékezést kezdi: „Ez annak az öt esztendőnek a története, amit én meg a családom Korfu szigetén, Görögországban töltöttünk. Eredetileg a sziget természetrajzáról szándékoztam enyhén nosztalgikus beszámolót írni, de elkövettem azt a súlyos hibát, hogy már a könyv első oldalain felléptettem a családomat.”

A történet egészen a II. világháború kirobbanásáig tart. Bármily élvezetes és őszintén nevettető a regény, Durrellék kényszerű hazautazása szívszaggató zárlatot jelent, hiszen mire eddig eljutunk a történetben, már mi is a bohókás család tagjának érezzük magunkat a szabados, örökoptimista és mindig vidám görög szigetlakókkal együtt.

Hatalmas sikere, az állatvilág érzékeny, tisztelettudó bemutatása és humoros, szerethető története miatt nem véletlen, hogy a Családom és egyéb állatfajták alapján egy film -és két sorozatfeldolgozás készült. Az első adaptáció a BBC tízrészes szériája volt, 2005-ben pedig elkészült egy film is a történet alapján, amelyről hosszú oldalakon át tudnék ódákat zengeni: kilenc-tíz éves lehettem, mikor ezt a filmet képes voltam egy nap alatt akár négyszer megnézni, olyannyira nehezemre esett kiszakadni csodálatos hangulatú világából (mondanom sem kell, egy idő után már a saját családomat is az őrületbe kergettem ezzel).

Maga a könyv ennek hatására került a kezembe, és nem kellett csalódnom – teljesen lenyűgözött, és ezt követően kezdtem felfedezni az író további műveit: ifjúsági regényeit, komolyabb hangvételű írásait, rendkívül humoros novelláit és persze állatgyűjtő expedícióiról szóló beszámolóit. Így már persze pusztán a Családom és egyéb állatfajták-fanatizmusom komplett Gerald Durrell-rajongássá nőtte ki magát. Fontos még megemlíteni a Korfu-trilógia 2016-os, Durrellék (The Durrells) című HBO-s sorozatfeldolgozását is, amelyről őszintén be kell vallanom, hogy mai fejjel talán még nagyobb kedvencemmé vált, mint a 2005-ös film (és ez tényleg hatalmas szó).

Örömmel, és egy kicsit büszkeséggel is tölt el az, hogy ahhoz, amit Gerald Durrell alkotott és ránk hagyott, az utókor értő kezekkel, az író hagyatékához méltón nyúlt hozzá. És itt nem csak az irodalmi tevékenységére gondolok: Gerald Durrell ugyanis már gyerekkora óta az állatvilág védelmének szentelte az életét. Tizenegynéhány évesen már kihalófélben lévő állatfajok gyűjtésével foglalkozott, és ahogyan az a Családom és egyéb állatfajtákban is szerepel, Korfun felépített egy saját állatkertet, ahol megfigyelte és vizsgálta az állatokat – családja őszinte bosszúságára, mivel így

nemegyszer fordultak elő olyan esetek, mint például egy gyufásskatulyában megbúvó skorpió, budiban szunyókáló denevérek vagy a kertben hangoskodó pelikánok.

Első állatgyűjtő expedícióját 1947-ben, huszonkét évesen szervezte meg és vezette, saját zsebből. Később Bournemouth-ban állatkertet akart létesíteni, de ezt elutasították, 1958-ban viszont rátalált a Jersey Állatparkra, melynek egyik legfőbb célja a veszélyeztetett fajok megmentése. A Jersey Állatpark ma is teljes gőzzel működik, és rendkívüli erőfeszítéseket tesz az állatvilág megmentése és megóvása érdekében. (Németh Míra)

Discovery-National Geographic Channel-Spektrum:

Szerintem ezt a három csatornát senkinek se kell bemutatnom, mivel még ma is töretlen lendülettel és temérdek műsorral futnak. A kétezres évek közepén pedig szó szerint rájuk függtem. Sosem felejtem el a Brainiac vagy az Állítólag… (MythBusters) című műsorokat. Konkrétan alig volt olyan ismeretterjesztő sorozat, amit akkoriban ne figyeltem volna. Szomorú, hogy azóta a Discovery mivé alakult, ahol már inkább dokurealityk mennek. Pedig régebben elképesztő tudományos és érdekes részeket csíphetett el itt az ember. Egy érdekesség, ami olyan tizenöt éve hangzott el az egyik adásban, és ma is emlékszem rá, hogy az egyik megszólaló szerint 2030-ra minden ember agyában chip lesz. S ha mindenkiben nem is lesz ilyen parányi műszer, ha Elon Muskon és a Neuralinken múlik, akkor pár embertársunk simán mászkálhat ilyen kis kütyüvel a kobakjában. (Ik4r0s)

A bolygó kapitánya

Földünk és környezetünk megmentésének és fenntartásának témája nem új keletű, viszont komolyabb hangvételt csak a XX. század vége felé kapott. Ekkor már nemcsak tudományos körökben tartották fontosnak a bolygónk életének megmentését, hanem a fiatalabb generáció számára is igyekeztek emészthető köntösben tálalni, hogy fontos ápolni és gondozni azt, amit majd később örökölnek.

A magamfajta kilencvenes születésű öreg motorosoknak nem kell bemutatni gyermekkorunk kedvencét, a szuperhőst, akit öt fiatal képes varázsgyűrűik segítségével előhívni, hogy aztán felvegyék közösen a harcot a földet fenyegető veszéllyel. Igen, ő a Bolygó Kapitánya. A történet röviden annyi (már aki esetleg nem ismerné), hogy Gaia (egy görög mitológiai alak, akit Földanyaként, vagy a Föld istennőjeként is ismernek) nem tudja többé ölbe tett kézzel nézni, ahogy az ember gátlástalanul pusztítja a környezetet és a bolygót, elhatalmasodott önzésének és hataloméhségének eredményeképp. Létrehoz öt varázsgyűrűt és segítségül hív öt fiatalt a világ minden szegletéről: az ifjú Kwamet Afrikából, aki a föld hatalmát kapja; Wheelert Észak-Amerikából, aki a tűz erejét birtokolja; Gi-t Ázsiából, övé lesz a víz; Ma-Tit Dél-Amerikából, aki a szív hatalmával büszkélkedhet és nem utolsó sorban Linkát a Szovjetunióból, aki a szelet uralja. Ha nagy a baj és egyenként erejük már kevésnek bizonyul, az öt hatalom egyesítésével megidézik a Bolygó Kapitányát, kinek szuper ereje segítségével minden akadályt képesek legyőzni.

Az amerikai rajzfilmsorozat 1990-től 1996-ig futott, viszont hozzánk már csak a kifutásakor, 1996-ban érkezett a TV2 sugárzásában. Itthon két szinkront kapott a sorozat, a másodikat az eredeti feljavítása céljából. A bolygó kapitánya összesen hat évadot élt meg, száztizenhárom epizóddal. A részek külön-külön a csapat egy-egy küldetését mutatják be. Felépítésben sokat merít a korabeli képregény hősök történeteiből készült rajzfilm adaptációkból, noha eredetileg a sorozat nem büszkélkedhet képregény felmenővel. Nem vonultat fel túl sok szereplőt, és a szuper gonoszok, illetve ebben az esetben Ökobűnözők is folyamatosan visszatérő karakterek. Minden rész végén a szereplők

felhívják a gyerekek és nézők figyelmét az aktuálisan bemutatott téma fontosságára, hangsúlyozva, hogy felelősek vagyunk a környezetünkért.

A párbeszéd, a téma és a bemutatásmód egy kisgyermek számára is rendkívül könnyen emészthető és egyszerű. Nincsenek komplex gondolatmenetek, követhetetlen csavarok, vagy olyan összefüggések egyes részek között, amelyek elhalasztásával a néző elvesztené a fonalat. Így felnőttként visszanézve egyes helyeken eléggé szájbarágós ez a közlésmód, amelyet a rajzfilm képvisel, de még így is élvezhető és elgondolkodtató.

Gyerekkorom egyik kedvence volt A bolygó kapitánya, mert a fiatalok számára képes volt követendő példát mutatni, felállítani egy példaképet, akit bátran követhetünk a bolygónk megmentése érdekében.

Ráadásul a záró konklúziókban a szereplők olyan tevékenységeket mutatnak be a kicsiknek, amelyeket még saját erejükből is képesek végrehajtani. Nem azt közvetíti, hogy „dugd el apu kocsikulcsát, hogy ne tudjon a környezetszennyező autójával munkába menni”, vagy hogy „írass alá egy százezres petíciót az Amazonas megmentése érdekében”. Egészen egyszerű pici megoldásokat kínál a gyerekeknek: „a szemetet a szemetesbe tedd és erre barátaid figyelmét is hívd fel”, vagy „ne gyújts tüzet az erdőben, tiltott helyen” stb. Tény, hogy ha valamit nagyon jól csinált A bolygó kapitánya, akkor az az, hogy a környezettudatosság és a társadalmi felelősségvállalás fontos kérdéskörét azoknak közvetíti, akiknek a jövő a kezében van. „A hatalom a Tiétek!” (Kondi_HUN)

Roland Emmerich: Holnapután

Akik szeretik a katasztrófafilmeket, azok valószínűleg találkoztak már a Holnapután című alkotással. A film alapvetően a globális felmelegedés kérdésével és annak lehetséges hatásaival foglalkozik, mint például, hogy havazni fog Indiában. Hogy a sarki jégsapkák felolvadásával megnő az óceán szintje és ezáltal víz alá kerül több eléggé sűrűn lakott és gazdaságilag fontos terület. Vagy ami a legérdekesebb, hogy a felmelegedés hatására lehűlhet a levegő és egy újabb jégkorszak következhet be. Mindezt persze amolyan Roland Emmerich-féle módon. Habár a filmnek bőven akadnak hibái és a második fele helyenként meglehetősen giccses, viszont abban kifejezetten erős, hogy egy ijesztően reális képet ad arról, ami az emberiségre vár, akár már a közeljövőben is. (Kolev Ádám)

Élő Világ folyóirat:

Amikor megtanultam olvasni és már nem csak a tévében látott dolgok érdekeltek, akkor fizettek elő a szüleim erre a fantasztikus folyóiratra. Arra már nem emlékszem, hogy milyen időközönként járt, de mindig örömmel lapoztam az aktuális számot, amiből a madarak, erdők és különféle tájak élővilága tárult elém, hogy így csillapíthassam tudáséhségem. Igaz, ez kilóg a rovataink közül, de az igazság az, hogy az Élő Világ nagyban hozzájárult ahhoz, hogy még több figyelmet szenteljek Földünk változatosságának. (Ik4r0s)