Az előzetesek alapján nem igazán tudtam mire is számíthatok pontosan Ryan Coogler rendezésétől, azon túl, hogy a története némileg megmártózik a természetfelettiben. A végeredmény viszont talán még a legvadabb elképzeléseimet is felülmúlta, ami olyan volt, mintha a direktor egyszerre akart volna Tarantino és Peele munkássága előtt tisztelegni, miközben azért a saját stílusjegyeit sem küldte a kispadra, miközben valami olyasmiről szeretett volna mesélni nekünk, ami valamilyen módon mindannyiunkat képes összekötni. Bőrszíntől, vallástól, nemzetiségtől, az általunk beszélt anyanyelvtől függetlenül. 

Ez az olykor nem e világból származtatható dolog, pedig nem más, mint a zene. Egy olyan univerzálisan működő kohéziós erő, amely hegyeket, sőt kontinenseket képes megmozgatni. Furcsán hangozhat, hogy egy alapvetően a horrorfilm zsánerében szerencsét próbáló direktor mégis miképpen tudja a története központi elemévé tenni a zenét, pedig a Bűnösökben a zene nem pusztán a cselekmény legfontosabb mozgatórugója. Ennél sokkalta több. A kétszer már Oscar-díjjal jutalmazott Ludwig Göransson ugyanis nem egyszerűen holmi a képeket alá festeni kívánó zenét szerzett a filmhez. 

A svéd származású zeneszerző egy életérzést, egy szinte a kezeinkkel kitapintható érzést teremtett meg, amely olyan gigantikus erővel mászik le a vászonról, hogy nem egyszer úgy érezzük, mi is valóban a történet szereplői válunk, még ha befolyásunk nem is lehet az eseményekre. Sőt továbbmegyek: Ludwig Göransson zenéje olyan egy olyan semmi máshoz nem fogható életérzést teremtett, az amúgy is piszok erős atmoszférával rendelkező filmhez, amit bizony sokan fognak irigykedéssel bámulni.

Mert hát a Bűnösök egy kifejezetten eseménydús mozi, amivel manapság már egyre kevésbé találkozni. A karakterek közt lejátszódó fantasztikus nem egyszer adok-kapokba csomagolt párbeszédek akár egy Tarantino mozi szövegkönyvéből is előléphettek volna, akárcsak a kendőzetlen, nyers, semmin nem finomkodó vérengzések. Mindezeknek persze magasabb célja van a néző puszta szórakoztatásánál, mivel amikor Coogler lelassít picit, akkor máris olyan mélyen gyökedző társadalmi kérdésekbe mar bele, amik akár egy Jordan Peele filmben sem lennének messziről jött idegenek. 

Az immár talán hivatalosan is Coogler állandó tettestársaként, avagy kabalaszínészeként ezúttal dupla főszerepet alakító Michael B. Jordannek pedig talán még sosem állt ennyire jól a rosszfiú(k) szerep, amit itt a már ezerszer látott gengszter klisékkel együtt, olyan mélységeiben mutat meg nekünk, amivel nem egyszerűen szimpatikussá másfelől bitang szórakoztatóvá teszi Smoke és Stack figuráit. De arra is lehetőséget biztosít, hogy megértsük valójában milyen belső morális iránytűk mozgatják ezt az ikerpárt. Könnyű lenne rávágni, hogy Coogler a tipikus morális szürke zónában amolyan állandó lakóiként vetette papírra őket, ám Smoke és Stack akárcsak a többi szereplő, sok mindennek nevezhetőek csak épp szürke figuráknak nem.

Az első komolyabb filmes szerepében látható Miles Caton például olyan tehetséggel lavírozik a bizonyítani akaró, ifjú zenész szerepében, hogy a srácra még komolyan érdemes lesz odafigyelni a későbbiekben. Hailee Steinfield magának való Mary-je eleinte igazi kakukktojásnak tűnt a játékidő első felében, azonban annak előrehaladtával, Steinfield is mintha feloldódott volna ebben a kissé furcsa, ámde annál merészebb koncepcióban ugyanis az ő nem egyszer tényleg kiszámíthatatlan alakítása nálam személy szerint kissé ellopta a show-t.

Márpedig a Bűnösök egyik legnagyobb meglepetését nem is neki, hanem Jack O’Connel nem kevés Írországból való sármmal megkent antagonistájának köszönhetjük, akinek már a belépője láttán rendesen megfagyott a vér az ereimben, pedig O’Connel vérre szomjazó Remmickje ekkor még csak épp bemelegített. Ahogy fentebb is említettem a film valóban tartalmaz nyomokban némi Tarantinotól kölcsönzött fűszert, amit többek között Remmick testesít meg. Ugyanis hiába beszélünk személyében egy ízig-vérig a szó minden értelmében véve negatív figuráról, O’Connel az alakításával nem egyszerűen piszok mód szórakoztatóan tálalja azt nekünk, de ahogyan a többi szereplő esetében, úgy neki is sikerül igazi mélységet kölcsönöznie egy első pillantásra kizárólag csak a friss vérre szomjazó bestiának.   

Ryan Coogler a Bűnösökkel valóban szintet lépett filmes karrierjében, mivel a Bűnösök nem egyszerűen megidézi az 1930-as évek amerikájának egy olyan szegletét, ahol a bűn sok esetben valóban a túlélés egyetlen záloga volt, hanem olyan hangulatot teremt, amelyen hála mi magunk is úgy érezhetjük valami valóban különlegesnek vagyunk a szem és fültanúi. Ugyanis a mozinak erről kellene szólnia. Az olyan marandó filmélményekről melyek még hosszú napokig, sőt hónapokig, de akár évekig is velünk maradnak. Még akkor is, amikor talán már senki nem emlékszik majd rájuk. De bizton állíthatom, hogy a Bűnösök nem ilyen. Mert bár ugyan idehaza egyelőre kevesen beszélnek róla, de biztos vagyok benne, miképpen ha sokat táncolunk az ördöggel, akkor az előbb vagy utóbb, de az hazakísér majd minket.