Ritka eset az, amikor engedek a csábításnak, és úgy ülök be egy filmre, hogy az előzetesek épphogy csak felkeltették az érdeklődésem. A Baby Driver (a magyar címet inkább felejtsük el) mégis egy ilyen alkotás, és azt is hozzá kell tennem, hogy a várakozásomat csak fokozta a Cornetto-trilógia hétvégi kivégzése. Tudom, hatalmas hiányosságom, de ha bele akarok magyarázni valamit, akkor bátran mondhatom, hogy direkt bemelegítésnek tartogattam. És milyen jól tettem, hogy eddig vártam a „fagyis filmek” megnézésével, ugyanis ezek a filmek remekül megágyaztak Edgar Wright legújabb történetének. 

Egy gyerekkori baleset következtében Baby tinnituszban szenved, ami a fül folyamatos csengését jelenti. Ennek a kellemetlen betegségnek a zaját nyomja el azzal, hogy szinte szó szerint 0-24-ben zenét hallgat. Szintén kiskorában ismerte meg a magát csak Dokinak hívó gengsztert, aki különféle bajos megbízatásokat bíz főhősünkre, hogy így törlessze egy korábbi ballépését. Konkrétan ő a sofőr, aki biztosítja az egérutat a rablóknak, hogy miután azok kirámoltak egy-egy bankot, postát, bármit, kegyetlenül rátapos a gázpedálra és addig meg sem áll, míg biztonságban nincsenek. Ismerősen hangozhat ez az alapkoncepció, bár a rendező a premieren tisztázta magát, addig én annyit jegyeznék meg, hogy míg a valóban hasonló Drive egy art film, lassabb történettel, sokkal mélyebb drámával, addig jelenlegi alkotásunk egy blockbuster, fogyaszthatóbb sztorival és valami irdatlan pörgéssel. Most, hogy ezt a cseppet sem helytálló hasonlítgatást lezártuk, tolassunk vissza a filmhez. Baby a temérdek üldözés és eszeveszettebbnél eszeveszettebb hajszák után meglepetésére mégis kap egy utolsó, hatalmas haszonnal kecsegtető melót. Mint azt tudjuk, nem minden megy a tervek szerint, és porszem kerül az égéstérbe, ezért egyre inkább úgy tűnik, hogy a cselekmény zsákutcába hajt. Itt pedig álljunk meg, mert többet sajnos nem mondhatok el, mivel mindenkinek a saját szemével kell megtapasztalnia, erősen koncentrálva, hogy ne kiabáljon örömében a moziteremben. Bizony, bizony, a film alatt jó párszor hangosan reagáltam volna, ha nem lettünk volna olyan sokan.

Következzen a kedvenc részem, amiben elmondom, hogy mégis mi az, ami felemeli Wright régóta dédelgetett álmát az évtized legjobb filmjei közé. Ez az extra új szerelmem, a filmzenére való vágás, ami a Cornetto-filmek után vált nálam amolyan filmes fétissé. Azok a jelenetek, amiket a Haláli hullák hajnala és társaiban láttunk, porszemnyinek tűnnek a Baby Driver zenére komponált jelenetei mellett. És az alatt, hogy komponált, a szó szoros értelmébe vett, vizuális alkotást értem, mivel a forgatások alatt hatalmas hangszórókból szólt a zene, hogy minden a helyén legyen. A napok végén pedig a vágókkal karöltve a rendező úr készíttetett egy nyers verziót, hogy lássa, tényleg minden az elképzelései szerint alakult. Annyira aprólékosan alkották meg a jelenetet, hogy minden egyes lélegzet vétel, zörrenés vagy pisztolylövés is az éppen hallható zene ritmusára dördül el. Így pedig a 2 és fél órás játékidő egy hosszú videoklippé áll össze, amiből csak pár háttérzene nélküli jelenet lóg ki. Mert ilyenek is akadnak, azonban ha csend van, akkor valami súlyos drámai, vagy éppenséggel egy, a történet szempontjából fontos momentum fog következni. Tehát ha nem hallasz semmit, akkor jól figyelj, mert ha csak egyet pislantasz, már le is maradsz egy-egy igazán jelentős történésről. Ezek a tűpontos vágások sokkal befogadhatóbbá teszik a filmet, és sokkal jobban beszippantja a nézőt is. Keresem a szavakat, amikkel megfelelően leírhatnám a zenék adta kreativitás csodáját, de egyszerűen nem találom.

Edgar Wright pedig szinte hálás lehet, hogy mégsem rendezte meg a Hangyát, mert így végre megvalósíthatta egy régi álmát. Aki nem tudja, annak elárulom, hogy a film alapjául szolgáló történetet Wright már a 2000-es évek eleje óta tervezgette, ezt a Mint Royale: Blue song című dala szemlélteti legjobban, amiben a sofőr konkrétan a dallal méri az akció időtartamát. Oly sok év várakozás után végre megszületett ez a zseniális film, aminek nemcsak ő, hanem a rajongói is nagyon örülnek. Képes volt bebizonyítani, hogy a paródiák és vígjátékok mellett igenis tud egy komoly, akció-dús filmet készíteni, ami nem elég, hogy egy kész adrenalinfröccs, de még a dráma is megfelelő mennyiségben található meg benne, mi több, még egy cseppnyi romantikát is kapunk. Mindezt úgy teszi, hogy nem billen át egyik oldalra sem, hanem rendkívüli pontossággal egyensúlyoz ezek között, hogy a film annyira sokoldalú legyen, amennyire a zenei albuma. A zenékre egyetlen panaszom sincs, mivel fülbemászók, és lévén, hogy ezekre írták a forgatókönyvet, együtt élnek a cselekménnyel.

Színészek közül Ansel Elgrotot emelném ki, aki a 3 évvel ezelőtti cukormázas Csillagainkban a hiba óta rengeteget fejlődött. Hitelesen alakítja a hallássérült, csendes, de ha szükséges tettre kész Babyt. A kedvencem az, amikor az egyik jelenetben annyira felhúzzák, hogy lehet látni, ahogy a bal szemöldöke rázkódik. A legapróbb gesztusa is hihető, és nem tudom, hogy az autós jelenetekben hányszor helyettesítette kaszkadőr, de ha egyszer sem, akkor le a kalappal előtte. Lily James Deborahja ugyan bájos és rendkívül szép, de nekem egy kicsit giccses volt és pár jelenetnél zavart a naivitása, de Babyvel remekül kiegészítik egymást. Kevin Spacey hozza a kötelezőt, egy igazi modoros, tenyérbemászó, mégis tiszteletreméltó karakter az övé. Jon Hamm egy holt nyugodt szereplő, aki ha pisztolyt fog a kezébe, akkor elszabadul a benne rejtőző vadállat és könyörtelen tűzharcba kezd. Jamie Foxx volt az, aki számomra komolyabb meglepetést okozott, mivel a karaktere nevéhez hűen egy végletekig dilis szereplő. De komolyan! Ritkán találkozunk ennyire idióta és zakkant elméjű figurával, de ő még a legvadabb képzeleteinket is túlszárnyalja.

Remélem a fenti ‘szerelmes levelemmel’ meggyőztelek titeket, hogy ha valamit, akkor ezt a filmet vétek kihagyni. Egy óda az igazi, hamisítatlan filmművészethez, ami toronymagasan kiemelkedik a mostanság filmiparrá degradált művészeti ág termékei közül. Kellemes kikapcsolódás kortól, nemtől függetlenül, amin ha nem Adam Sandler munkásságán nevelkedtél, akkor garantálom, hogy jól fogsz szórakozni. Miközben ezeket a sorokat gépelem, már több, mint 5 óra eltelt, hogy elhagytam a mozitermet, de még mindig a film hatása alatt vagyok. Erre pedig tényleg csak kevés alkotás képes. Titkon már az újrázást tervezem, és bátran állítom, hogy a Baby Driver az év filmje, amit minden bizonnyal még sokáig emlegetünk. Reménykedem benne, hogy idővel kultfilmmé válik, hiszen ott a helye a legjobbak között. További ömlengés helyett pedig csak annyit tanácsolok, hogy markoljatok fel a mozijegy árát és nézzétek meg a legközelebbi moziban. Öveket kikapcsolni, és hagyjátok, hogy az adrenalin elöntse a testeteket.