Joanna Hogg 2019-es filmje, a Szuvenír egy sok kérdést felvető, különleges látásmódú, igazi szerzői film. Hogg részben a saját tapasztalatai alapján írta meg Julie, a filmrendezőnek készülő fiatal lány történetét. Persze ez nem jelenti azt, hogy mindenki a művészet csúcsának fogja tartani (nem is kell), de aki a sok hollywood-i tömegfilm után akar látni valami egészen mást, az nyugodtan tehet egy próbát a Szuvenírrel.
Robert Eggers rendező már első egėsz estés filmjével, a 2015-ben megjelent The Witch című alkotással megmutatta a horrorkedvelő közönsėgnek, hogy érdemes odafigyelni a munkáira. A 2019-es The Lighthouse ezt talán még az elődjénél is jobban bizonyítja, különlegesebb eszközökkel és őrültebb történettel licitál a szintén kiváló, de konvencionálisabb The Witch-re. 
Vegyünk alapul minden olyan történetet, ami azt írja körül, hogy szükség van egy olyan intézményre, szervezetre, ami tagjait arra képzi ki, hogy a sötét erők és lelkek ellen felvegye a harcot és a világ rendjét fenntartva őrizze a törékeny békét. Nem egy ilyen sztori áll rendelkezésünkre, sőt, az animék világában bőven találunk ehhez hasonló témájú műveket. Mai alanyunk több tekintetben is kitűnik társai közül.
Abban a szerencsében lehet részünk, hogy 2019-ben újra a nagyvásznon láthatjuk a mozitörténelem egyik legnagyobb klasszikusát, Francis Ford Coppola 1979-es Apokalipszis most című filmjét, egészen konkrétan annak végső vágását. Ez egy olyan alkalom, amit minden filmrajongónak ajánlott megragadni, és a film megtekintése közben még az is kiderülhet, hogy 2019-ben is aktuális gondolatokkal van átitatva Coppola mester monumentális háborús eposza.
A Netflix-en 2019 januárjában debütáltt Io olyan film, ami puszta létével is sokak lelkesedését kiválthatja, gondolok itt a sci-fi rajongókra és a kis, független filmek szerelmeseire egyaránt. Sajnos az előbbi, általam feltételezett rajongást nem érdemli meg maradéktalanul, mégis sok érdekes gondolat vetődhet fel nézőben a film kapcsán.
Pennywise karaktere 2017 őszén valósággal berobbant a mozitermekbe. De meg tudja-e ismételni a sikert a már felnőtt szereplőgárdát felvonultató Az-Második fejezet?
A Sötét Kristály 35 év után visszatért. Az eredeti film értékeinek megtartása mellett rengeteg felfedezetlen területet jár be Az ellenállás kora, és kihozza A Sötét Kristály világából mindazt és még többet amit Jim Henson valaha is elvárhatott.
Folytassuk hát kalandozásunkat, az önkifejező alkotások világában, és vegyünk alapul egy olyan rendezőt, aki nem éppen a visszafogottságáról híres, Lars von Trier-t. A dán fenegyereknek is becézett férfiról kijelenthetjük, hogy világ életében olyan történeteket valósított meg, amik egyáltalán nem megszokottak, sőt a legtöbbjük tabunak számított. Karrierjének elején így visszatekintve visszafogottabb filmeket készített, holott azok sem voltak éppenséggel a szó hagyományos értelmében szórakoztatónak nevezhetők.
A sötét kristály ma már megkérdőjelezhetetlenül filmlegendának számít. Az élénk, groteszk látványvilága és a tapinthatóan életszerű, torz karakterei örökre beleégtek az emlékezetünkbe. Ez a monumentális alkotás bebizonyította, hogy a gyerekfilmek műfaja jóval szélesebb, mint azt a korában hitték – és emellett új szintre is tudta emelni az elavulóban lévő bábfilm műfaját.
Alex és Grace életük nagy napjára készülnek. Alex dúsgazdag családjának rezidenciáján, a kissé furcsa családtagok társaságában kimondják a boldogító igent, majd boldogan élnek, míg meg nem halnak. Elnézést, ez egy másik film lenne. Itt ugyanis a férj családjának rendhagyó szokásából adódóan a nászéjszakán a menyasszonynak egy különös, és különösen véres játékban kell a saját életéért küzdenie.
