Mit kezdenek magukkal a férfiak, ha a magánéletük csődbe megy? Első ötletként gondolhatunk a következőkre: sörözés, meccsnézés, nőzés (persze ezek csak sztereotípiák, de hát mindennek van némi alapja). Egy biztos: a szinkronúszás nem a megszokott megoldás. Az angol humortól megszokhattuk már, hogy az abszurd és a valóságban elképzelhetetlen elemek kreálásában nincsenek határai – az viszont tényleg teljes abszurditás, hogy ez nem kitaláció. Pár éve ugyanis a valóságban gondolt egyet nyolc férfi (akik plusz poénként megjelennek a svéd válogatott színeiben, önmagukat alakítva), és az életükben uralkodó teljes káoszt a medencében, mint szinkronúszó csapat akarták ideiglenesen elfeledni, eleinte csupán heti egy órában, később viszont a nemhivatalos férfi szinkronúszó világbajnokságra készülve. Ez az ő történetük. Ami hihetetlen ugyan, de igaz.
Tizennégy évet kellett várnunk arra, hogy Mr. Irdatlan és családja ismét akcióba lendüljön. Azóta elég sokat változott a filmipar, és egy szuperhősös film már közel sem számít akkora durranásnak, mint régen. Vajon megérte a Pixarnak ennyit várni A hihetetlen család folytatásával?
Reneszánszukat élik a szuperhősös filmek és sorozatok, kis túlzással azt is mondhatjuk, hogy már a csapból is a maszkos-köpenyes igazságosztók folynak. Éppen ezért mai szemmel nézve talán furcsának tűnhet, hogy volt olyan időszak, amikor nem a szuperhősök domináltak a mozikban, továbbá a Marvel és a DC filmes univerzuma még a kanyarban sem volt. Mégis, tizennégy évvel ezelőtt bemutattak egy animációs filmet, amiben már akkor jelen volt minden olyan elem, amiért szeretni lehet ezt a zsánert. Természetesen a Pixar 2004-es klasszikusáról, A hihetetlen családról beszélünk.
Két év szünet után visszatért az HBO sci-fi-western sorozata, a Westworld. Az első évad sikere után mindenki kíváncsi volt rá, hogy milyen irányban megy tovább az emberek és robotok kapcsolatát boncolgató széria. Most, hogy véget ért a második évad, a korábbi lelkesedést egyre több kritikus és elégedetlen hang váltotta fel. Vajon a folytatás nem váltotta be a hozzá fűzött elvárásokat, vagy egyszerűen a nézők szerettek ki a sorozatból?
Madarász Isti, magyar filmrendező olyan filmeket rendezett, mint A fekete múmia átka, a Hurok vagy az Egy szerelem gasztronómiája. Ezek műfajukban is változatos filmek: A fekete múmia átka egy Rejtő Jenő munkásságán alapuló vígjáték, a Hurok időutazós thriller, az Egy szerelem gasztronómiája pedig zenés vígjáték. Isti nemrég fejezte be szakdolgozatát és a témája felől érdeklődtem.
Tóth Csaba politológus izgalmas kísérlete 2016-ban kezdődött. A sci-fi politológiája című könyv olyan ismeretterjesztő alkotás, amely tudományos-fantasztikus világok (könyvek és filmek) társadalmi és politikai rendszereit kívánta elemezni. A koncepció egyszerű, ám zseniális, ugyanis egyszerre célozza meg a politikatudomány iránt érdeklődő, ám könnyed írásokra is nyitott közönséget, valamint a fantasztikus történetek (az előző halmaznál nyilván még népesebb) rajongóit. A kötet, ahogy az várható volt, sikeres lett, így Tóth 2017-ben már szerkesztőként tért vissza a Fantasztikus világok – Társadalmi és politikai kérdések a képzelet világában című kötettel, ahol már nem csak ő az egyedüli szerző.
A gondolatszál természetesen folytatható: ha egy képzelt világ politikai berendezkedése elemezhető, akkor nyilván más tudományterület is vizsgálhatja ezeket az alkotásokat. Így jelent meg az idei évben, az Athenaeum kiadó gondozásában a Nagy Ádám szerkesztette Nevelj Jedit! A képzelet pedagógiája, amely neveléstudományi megközelítést alkalmaz. A kötetben Tóth Csaba korábbi könyvei hivatkozási alapok, de a bevezetőt is a politológus írta, így az új kiadvány szervesen kötődik az előzőekhez.
Három fiú, három generáció, Három tánc. A táncosok élete, életformája elképzelhetetlen azok számára, akiknek nem ez a hivatása. Különleges, speciális, és törvényszerűen a gyerekkor – és még megannyi más – feláldozásával jár. Kőkemény fegyelem és figyelem kíséri végig a táncossá válás rettentően nehéz, ugyanakkor legalább ennyire csodálatos útját. Ahogyan az elsőéves fiúk tanára mondja diákjainak: „itt nincs puding, nincs anyámasszonykatonája. Én vagyok az őrmesteretek. Lesz, hogy utálni fogtok. De azért vagytok itt, hogy kiváló táncos váljon belőletek.” Ez olyasvalami, amit csak óriási szenvedéllyel lehet művelni – máskülönben nem éri meg, vagy talán nem is lehet végigcsinálni.
Illetve… igazából a jó és a ribi ugyanaz…? A Blumhouse-féle Felelsz vagy mersz (nem összekeverendő a 2017-es CineTel-essel) már egy ideje dönget a külföldi mozikban, és a mai napig hátborzongató számomra, milyen profit van az ilyen fajta filmeken. Hamarosan hozzánk is megérkezik szinkronosan a film, ennek örömére nézzük meg, hogy teljesített a film az olcsó költségvetésű horrorfilmek sztereotípiákkal teli világában (spoilermentesen).
A színházi közvetítések korából lehet ismerős a pillanat, mikor nemzetünk neves színművészei köszöntek vissza a királyi televízió képernyőjéről. A kilencvenes évek elején, vagy régebben született generációk unalmas délutáni óráikban nem csak a mesecsatornák kínálatával, de akár a budapesti színházak műsoraival is megismerkedhettek. A brit National Theatre Live nevű kezdeményezésnek köszönhetően azonban néhány éve világszerte nézők tízezrei csodálhatják meg a vászonra vetített előadásokat. Ez a kis beszámoló is egy ilyen vetítés hatására született, mégpedig a 2015-ben színpadra állított Hamletet nézhettük meg Benedict Cumberbatch főszereplésével.
Van ám nekem is otthon dinóm. Apukám hozta a Természettudományi Múzeumból, egy igazi tíreksz, és így ki van nyitva a szája, érted így ordít. A múltkor csináltam a homokozómban neki egy várat, és a szomszéd srácok is áthozták a dinóikat, és fuuuu, akkor harcoltak a dinók egymással is, meg úgy ledöntötték a homokvárat, hogy csak na, aztán elővettük a műanyag katonákat is akik így elkezdtek lövöldözni a dinókra, hogy rattatata, a dinók meg mentek, és legyalultak mindenkit a vérbe, az összes katonát a tankok meg így felrobbantak, hogy KACSUMMM, aztán akkor még verekedtek a dinók még egymással még, és természetesen az én tírekszem győzött.
