Az a fajta intenzív és sikeres brandépítés, illetve trendteremtés, amit a Marvel csinált az elmúlt 10 évben a 2008-as Vasember óta, példátlan volt eddig a filmtörténelemben. Próbálkozások voltak, a Star Trek a hatvanas évek közepétől fogva folyamatosan új produktumokat termelt ki, létrehozott egy univerzumot, de amellett, hogy az alkotások megítélése is kétes volt sok esetben (leginkább a filmeknek), nem tudtak új paradigmát megteremteni. A Marvel viszont, dominánsan jó alkotásaival és erős koherenciájával, egy korábbi szubkultúrát a pop szerves részévé tett. A Bosszúállók: Végtelen háború a Marvel Cinematic Universe (továbbiakban MCU) első ciklusát zárja le – és ezzel megalapoz még nagyon sokat.
Politikai korrektség: eredetileg azért indult, hogy egy olyan kifejezésmódot találjon ember és ember közti kommunikációban, ami minimalizálja az ellentéteket és a súrlódásokat. De tényleg betölti ezt a funkciót a PC? És hogyan hat mindez a filmiparra és a filmművészetre?
Múlt héten, 86 éves korában elhunyt Milos Forman, aki a cseh (csehszlovák) filmművészet egyik megújítója volt az ottani újhullám vezető alakjaként. Amerikában is jóval több volt mint tisztes iparos. Az egyik legjelentősebb kortárs filmrendező távozott, aki örökre a filmtörténetbe írta magát.
Milos Forman
A zeneipar sokkal több, mint aminek látjuk a médiában. Az előadók lényegében megkonstruált karakterek, amiket tehetséges zenészek játszanak el életük jelentős részében; imázsuk és produktumaik lesznek, a személyüket ahhoz alakítják. Ennek ellenére valódi jellemük sem veszik el, ugyanúgy működik a háttérben. Hiába létezett legendaként Nico, ott állt vele párhuzamosan Christa Päffgen – a Nico, 1988 pedig mindkettejük történetét bemutatja.
Az American Vandal készítői, Peter Maldonado és Sam Ecklund – két diák a Hanover középiskolából -, utánajárnak annak, hogy ki lehet az igazi felelőse a középiskola parkolójában történt vandál cselekedetnek, és annak, hogy egy diáktársuk valóban bűnös-e, vagy csak az ártatlanul megvádoltak népes táborát gyarapítja. A tett, amit a nyakába akarnak varrni, valóban megrázó. A parkolóban ugyanis 27 darab autóra festettek előre megfontolt szándékkal…péniszeket…
Esmail (Ardalan Esmaili), a fiatal iráni bevándorló szeme előtt egy cél lebeg: Dániában maradni. Ehhez – mint sorstársai nagyrészének – minél előbb vízumra van szüksége, melyet csak úgy tud megszerezni, ha feleséget talál magának. Lehetőleg dánt.
Társadalmi traumákhoz nyúlni, akár költőként, akár íróként, akár filmesként: nehéz. Különösen nehéz és felelősségteljes vállalkozás, ha nem a rég-, hanem a közelmúlt még be nem hegedt sebeibe markolunk témáért. Nehéz és felelősségteljes – de nemes feladat. Bogdán Árpád vállalja ezt a nemes feladatot: belemarkol a magyar-cigány együttélés lüktető sebébe – talán nagyobb lendülettel, mint kéne, aminek köszönhetően a felvállalt téma úgy foszlik szét ujjai közt, mint a kéz, mely homokba markol.
Azon országok filmjeit nézni, amik nemcsak kívül esnek saját kultúránkon, de filmgyártásuk sem meghatározó, mindig érdekes. Betekintést nyerünk szokatlan ötletekbe és perspektívákba, új gondolatokat ismerhetünk meg másféleképpen közölve. Ez a kulturális differenciálból adódó újdonságérzés viszont nem szabad, hogy befolyásolja a produktum értékítéletét. Attól még, hogy valami különleges, nem lesz jó. Sajnos ez igaz az iráni Lélegzetre is.
Legendás arcok és nevek. Azok az emberek, akik huszadik századi popkultúrába, mint a friss betonba, beledöngölték lábnyomuk, örökkévalóvá téve azt. Akik ágazatokat hoztak létre vagy innováltak teljesen, akik performanszából elég csak egy hang vagy képkocka a felismeréshez. Az American Valhalla központjában egy ilyen művész áll: markáns, mély hang; hosszú, szőke haj, félmeztelen test. A punk keresztapja.
Iggy Pop.
Steven Spielberg visszatért: másfél évtized után újra értékelhető (jelen sorok szerzőjénél legutoljára a München ütötte meg ezt a mércét) és nevéhez méltóan színvonalas, már-már jó filmet rendezett. Közelmúltunk nagy mesemondója egy bizonyos tömeg számára varázslatos, sokak számára viszont varázstalanított, tanító célzat nélküli fabulát mond el nekünk. Steven Spielberg elhagyta eredeti hitét. A fenti mondatok mindegyike igaz, és sajnos nem mondanak ellent egymásnak. Innen nézve az alábbi sorok nem is recenzióként értékelendők, sokkal inkább egy negyvenes (szelíd) kultúrpesszimista kesergéseként a világ állapota felett. Vagy amit akartok.
