Nemcsak mi, férfiak érdemlünk meg hősöket. A lányoknak is kell fiatalkorban egy példakép, hogy legyen valaki, akihez hasonlíthatják magukat, azonosulhatnak vele, hogy később felnőhessenek hozzá. Japánban az animék és mangák közül tömérdek mennyiségű történet szól szuperképességgel rendelkező lányokról, de nem csak az említett célközösségnek. A Sailor Moon (amely a kilencvenes években sokunk hétvégi matinéjének repertoárjában benne volt) is hasonlóképp emelkedik ki kortársai közül.
Voltak már úgy, hogy miután láttak egy filmet, pár nap elteltével kb. semmire nem emlékeztek az egészből?Hasonló helyzetben vagyok most én is; bámulom a monitort, kortyolgatom a kávémat és próbálok felidézni legalább kettő fontosabb momentumot a filmből, ami kiindulópontként szolgálhatna ennek a cikknek a megírásához. Mindenesetre gondolom felesleges leírnom, hogy ez a szituáció általában nem a később klasszikus magaslatokba emelkedő filmek esetében szokott előfordulni.
Az HBO új sorozata a templomos rend végső korszakát öleli fel. Szerencsém volt megtekinteni a sorozat első két részét, és azt kell, hogy mondjam, jöhetne még. Főleg azért, mert még nem is az, hogy nehéz, de ignoráns is lenne véleményt alkotni a sorozatról az első két része alapján. Miután remélem mindenkinek tiszta, hogy nem a sorozatról, csak részekről lesz szó, nézzük meg, milyen is volt a Templomosok első két epizódja!
Amikor először láttam a Hét nővér előzetesét, kíváncsi voltam, hogy mit hoz ki a rendez a történetből. Elvégre az egygyerekes családmodell nem új keletű, hiszen Kínában tudtommal jelenleg is érvényben van. Persze itt nem veszik el a szülőktől a csemetéjüket, hanem jóval több támogatást kapnak. Az viszont nagyon érdekelt, hogy egy ilyen világban mégis hogyan boldogulnak a magukat Karen Settmannek nevező hetes ikrek.
Lám, lám, lám! Kiket látnak szemeim? Kik azok, kik ellátogatnak egy agressziótól bűzlő világ kapujába? Mindegy is, hisz a tudásvágy hajt, legalábbis remélem. Légy üdvözölve kedves olvasó, narrátorotok ezen apró utazás során szerény személyem, Ö. Könnyen lehet, hogy már ez is sok mindent elárulhat rólam, de ez nem fontos. Csapjunk is bele a lecsóba. A hatvanas években még javában tartott a hidegháború, az USA és a Szovjetunió konstans versengése jellemezte az akkori időket. Ekkor az egyetemek különböző aktivista mozgalmak alapjául szolgáltak, hiszen átlag feletti tudást közvetítettek, amit egy hétköznapi ember csak alapos kutatómunkával szerezhetett meg. Ezekből a kezdeményezésekből egyedülálló stílusú alkotók és költők kerültek ki. Milyen véletlen, hogy ekkor fektették le a ma ismert sci-fi és fantasy stílus alapköveit is. Rendkívül sok író körülbelül ugyanennyi különböző univerzumot alkotott meg, hogy azokon keresztül feltehetőleg releváns mondanivalót, érzéseket közöljön az olvasókkal. Erre a legalkalmasabb eszköz az utópia és a disztópia, hisz fel tudnak nagyítani egy érzést, problémát, gondolatmenetet egy magasabb szintre, hogy így jobban átláthatóbb legyen.
Két okból voltam igazán izgatott, mikor hivatalosan is bejelentették, hogy a Punisher megkapja a saját sorozatát. Egyrészt egy fan favorit karakterről van szó, másrészt eléggé ráfért a Netflix képregényes sorozataira, hogy valaki letegyen valamit az asztalra végre. Minden rajongásunk, mind a képregényes sztorik iránt, mind a koncepció iránt, amit a Netflix beígért a Marvel világán belül, egyre kevésbé tartotta a gerendákat, a sajnos gyengére sikerült sztorik mellett. Az már csak hab a tortán, hogy bár jelenleg maradnak a Marveles sorozatok a Netflixen, de a Disney minden mást visz át a saját streaming szolgáltatásába, amit 2019-ben indít majd. Visszaolvasva a kritikákat, talán kitűnhet, hogy bár nem került nézhetetlen státuszba egyik sem, viszont mindig volt ott egy erőteljes „de”, ami lássuk be őszintén, a forgatókönyvek lelkén nyugszik. Frank Castle karakterénél keresve se találnánk jobb szuperhőst, akarom mondani vérengző gyilkost, aki gatyába tudná rázni a Netflixes sorozatokat.
Kép forrása: comicbook
Kezdetben volt a legkisebb fiú, a klasszikus népmesei hős. Köpönyegéből bújt ki a maszkulin akcióhős. A gyenge, gyámolításra szoruló nő (és vele a fele királyság), de leginkább a világ megmentése lebegett előtte mindenkori célként. Földön, vízen, levegőben, valamint a sínek között üldözött és üldöztetett; nem töltött, csak lőtt, közelharcban párja nem volt, s végül mindig győzött, mert ő volt a jó, ha mégoly szúrós is volt a tekintete. A hímsoviniszta hajszafilm női karakterei némi leegyszerűsítéssel pusztán díszletelemek, szextárgyak, a vizuális eszköztár falvédői. Az elsősorban férfiakból álló célközönség számára plusz vonzerőt jelentettek.
A sztárokat az utóbbi évtizedekben felváltják a celebritások. Olyan emberek, akik nem szakmai vagy művészeti tevékenységükkel vívták ki maguknak a népszerűséget, hanem inkább személyiségükkel, vagy a társadalom által rájuk ragasztott bélyegek révén válnak népszerűvé. Ez a folyamat elérheti a művészeti szférában tevékenykedő személyeket éppen úgy, ahogy a hétköznapi embereket is. Később – bár leegyszerűsített formában – de már-már mémmé minősülnek át ezek az arcok. Magyarországon a kilencvenes években ez a folyamat egy Ambrus Attila nevű férfival kezdődött, aki Viszkis néven vált híressé (vagy hírhedté) – köszönhetően posta- és bankrablásainak.
Mit jelent egy gyereknek a családja büszkesége? A primer közösségének támogatása? Képes valaki tovább lépni, ha azok az emberek nem támogatják, akiknek elsőszámúan mögötte kellene állniuk, vagy ez stigmatizálni fogja örök életére? A Pixar legújabb filmje, a Coco pontosan a büszkeség, az önállósodás szüksége, a családhoz való viszony kérdésköreit járja körbe.
Idén november 18-án és 19-én került megrendezésre a Hungexpoban az őszi PlayIt rendezvény, amelynek első napján magam is részt vettem. Az esemény magasan a legnagyobb, a hazai gamer közösségek számára szervezett találkozó, tele színes programokkal, shopokkal és játékkal, a létező legtöbb platform által prezentált szórakozási lehetőségekkel együtt.
