Film

Az utolsó vacsora?

Bevallom, mindig is kettős érzéseket tápláltam a horror műfaja iránt. A szörnyek, kísértetek és egyéb gonosz figurák iránt érzett rajongásomból fakadhat, hogy bár a horrorok által keltett félelmet és feszültséget sosem viseltem jól, időről időre mindig rávettem magam, hogy másfél órára újra és újra belemerüljek a rémület világába.

hq720.jpg

Az utóbbi időben azonban a napvilágot látott horrorfilmekkel több okból is hadilábon álltam és nem találtam az ízlésemnek megfelelőt. Az ok igen egyszerű, mégpedig az, hogy mindegyikük ugyanazt az agyonhasznált sémát követte. A helyszín többnyire egy elszigetelt ház, erdő, vagy romos építmény, ahol egy baráti társasággal, vagy egy családdal kísérteties események történnek, ezt követően megjelenik az események okozója is (a megtestesült gonosz), amely fölött a főszereplők rövid úton győzedelmeskednek, vége, főcím, a félelemnek és reszketésnek vége, megnyugodhatunk. Na de várjunk csak! Hiszen még nem is féltünk. Persze lehet, hogy párszor megijedtünk, de hol van az a megállás nélküli, folyamatos iszonyhoz képest, melyeket a műfaj igazi gyöngyszemei képesek előidézni. Véleményem szerint amióta a filmkészítők rendszeresen alkalmazzák a „jumpscare” technikáját, filmjeik nem képesek többek lenni egyszerű ijesztgetésnél, a rendezők pedig belekényelmesedtek ebbe az egyszerű megoldásba. Lassan kezdtem elveszíteni a reményt, hogy valaha is Hitchcock Psycho-jához, vagy Kubrick Ragyogásához hasonló érzetű filmet nézhessek. Ekkor történt, hogy egyik ismerősömtől ajánlást kaptam a 2015-ben bemutatott, Karyn Kusama rendezésében készült The Invitation, azaz A meghívás című filmre.

A meghívás minden elképzelésemet felülmúlta, szóval most nézzük, mivel több ez a film a legtöbb, műfajában bemutatott darabtól. A történet szerint egy férfi, Will (akit a Tom Hardy-ra kísértetiesen hasonlító Logan Marshall-Green alakít) barátnőjével, Kira-val meghívást kapnak Will volt feleségétől és új férjétől a férfi régi otthonába egy vacsorapartyra. Az este látszólag felhőtlenül zajlik, azonban ahogy telik az idő, Will egyre inkább feszélyezve érzi magát volt felesége és barátai társaságában, és lassan a néző számára is világossá válnak Will előző házasságának tragikus részletei, ahogy az eddig elnyomott emlékek a régi környezet és a barátok hatására villanásokban, flashback-ekben visszatérnek. Aggodalma lassan paranoiává fajul, rögeszmésen hiszi, hogy a házigazdáik kelepcébe akarják csalni vendégeiket. Pánikszerű viselkedésével pedig nemcsak párját, de a party részvevőit is egyre inkább megrémíti.

A cselekményről sokkal több szót nem is ejtenék, hiszen ennél a filmnél különösen fontos hogy minél több részlet maradjon felfedetlenül a néző előtt, elvégre pontosan ez szüli a feszültséget. Ezt a film úgy éri el, hogy a történéseket szinte csak a főszereplő, Will szemszögéből láthatjuk. Mivel az ő karakterét a film hosszabban mutatja be, hamar beleképzelhetjük magunkat a helyzetébe. Személyisége jól kidolgozott, érdekes és rétegelt, könnyen átérezhetjük a motivációt és az érzelmi töltetet tettei mögött. Ezzel a film máris kiemelkedik az átlagos horror kategóriájából, lévén, hogy azokban többnyire kidolgozatlan, klisés karaktereket kapunk. A legfontosabb viszont az, hogy Will-lel együtt minket is egyre inkább hatalmába kerít a rettegés, lassan magunk is úgy érezzük, hogy elveszítjük józan ítélőképességünket. Megkérdőjeleződik, hogy Will félelmei valósak-e, vagy csak az egészet beképzeli. Lassan minden sarok mögött rémisztő árnyékokat vélünk felfedezni, minden gyanússá és riasztóvá válik, és ez a film legnagyobb erőssége. Eléri, hogy a néző az ismeretlentől féljen. Nem az a tudat rémít meg minket, hogy a házigazdák minden gond nélkül eltehetnék láb alól a vendégeket (bár tény és való, hogy a film a kiszolgáltatottság érzését is rendszeresen adagolja), hanem az, hogy nem tudjuk, valóban ezt akarják-e tenni, és ha igen, akkor mikor és milyen módon, így pedig nem marad más, mint a rettegés. Ha nem Will szemszögéből élnénk meg az estét, akkor a vacsoraparty teljesen átlagosnak tűnne, valójában semmi ijedtségre komolyan okot adó esemény nem történik. S bár lépten-nyomon történnek bizarr események, melyek kissé felbolygatják a szereplők kedélyeit, a házigazdák gyorsan tesznek róla, hogy az este gond nélkül és önfeledten folytatódhasson, teljesen tanácstalanul hagyva a nézőt nagyjából másfél órán keresztül. És ez idő alatt nincs szünet a nyomás alól, egy percre sem lélegezhetünk fel, az egyre növekvő feszültség már-már elviselhetetlenné válik.

Ehhez nagyban hozzájárul mind a színészi játék, mind pedig az operatőri munka.
A színészek remekül hozzák a rájuk bízott karaktereket és a casting is remekelt, hiszen az adott szerepekre úgy gondolom, hogy tökéletes színészeket sikerült választani, és ehhez még sokat hozzátesz a szereplők ruházata és hajviselete, mely a kifinomult, atmoszférateremtő díszlettel is harmóniában van. Külön kiemelném a főszereplőt, Logan Marshall-Green-t, aki kifejezetten remek alakítást nyújt, a több közeli, premier plán beállítás közül egyiknél sincs kétségünk Will rémültségét és valós érzelmeit illetően. Az operatőri munka igényes, a beállítások láthatóan jól átgondoltak, remekül erősítik a film atmoszféráját, tovább fokozva a feszültséget. Az operatőri munkát külön dicséret is illeti, hiszen jelen alkotásban a legnagyobb részben feszültség csak azáltal jön létre, hogy a képernyőn látható jelenetek és beállítások milyen félelmetes módon mutatják be a cselekményt. Továbbá ehhez nagyban hozzájárul a jelenetek fényelése, a ház remekül van bevilágítva, látszik, hogy a mesterséges világítás kidolgozására is nagy hangsúlyt fektetett a rendező, megfelelő mennyiségű árnyékot és félhomályt hagyva az üres folyosókon, ezzel tovább fokozva a néző rettegését.

Végül pedig az egyik legpozitívabb dolog, amit a film mellett fel tudok hozni az az, hogy A meghívás mer több lenni egy átlagos horrorfilmnél és szólni is valamiről. A lassan beinduló és látszólag egyszerű alaptörténet végül egy meglepően csavaros és sokkoló végkifejletbe torkollik, melyen aztán a néző sokáig elmélkedhet. Mindent összevéve melegen ajánlanám A meghívást a borzongás rajongóinak, sőt, én majdhogynem kihagyhatatlan alkotásnak is nevezném a műfajában. Különösképpen azoknak fog tetszeni, akik valóban a folyamatos, atmoszféra által keltett feszültséget kedvelik a horrorokban, nem pedig a jumpscare-ekre támaszkodó ijesztgetést. Úgy gondolom, fontos még megjegyeznem, hogy a 18-as karikát ennél a filmnél érdemes valóban komolyan venni!

Film

Valerian, az indiánok megmentője

A filmművészetben kedvelt témának számít az emberi kapzsiság és nagyravágyás miatt elpusztuló civilizációk sorsa. A recept egyszerű: vegyünk egy technikailag elmaradott népcsoportot, mely magas erkölcsi kategóriát képvisel és harmóniában él a természettel, majd igázza le őket egy romlott, technokrata társadalom. Tipikus példa erre az Avatar, ami egy az egyben adaptálja a Pocahontas narratívát és megmutatja számunkra, hogy mindig van egy különleges érzékenységgel megáldott főhős, aki a saját népét is elítélve biztosítja szolidaritásáról az elesetteket. Szinte tökéletes módszer a kulturális tudatalattinkban bujkáló bűntudat kezelésére, melyet az emberiség egész történelme generált bennünk.

(tovább…)

Film

Egy magazin születése

Körülbelül két hete küldte el egy nagyon kedves barátom az egyik jelenetet a cikk tárgyául szolgáló filmből. Azonnal felkeltette az érdeklődésem, és mivel sokan kedveltétek a Woody Harrelsonos posztjainkat a facebook oldalunkon, így úgy gondoltam, hogy hálám jeléül két legyet ütök egy csapásra: megköszönöm a lájkokat és a kommenteket, valamint megnézem és írok nektek a filmről, mert bizony ezt bátran ajánlom mindenkinek. 

(tovább…)

Animáció

Óriások árnyékában

Az emberiség maradéka állandó rettegésben él az emberevő óriásoktól, és kénytelen falak mögé bújni a túlélés érdekében. Az utóbbi évek talán legnagyobb anime-szenzációja egy sötét, kegyetlen világot tár elénk. De vajon tényleg olyan kiemelkedő sorozat az Attack on Titan, mint amilyennek az online reakciók alapján tűnik, vagy a hype ismét elvette a nézők ítélőképességét?

colossal_titan.jpg

(tovább…)

Film

Christopher Nolan a filmgyártás szent tehene?

„Nolan már egyszerűen nem tud hibázni…”, „ilyen filmek miatt született a mozi”, „Nolan újra a csúcson”. Ilyen és ehhez hasonló kritikák árasztották el a filmes médiát, amikor elkezdtek szivárogni az első, szakmai vélemények a Christopher Nolan rendezte háborús eposzról, a Dunkirkről. De tényleg ekkora tiszteletet érdemel a Dunkirk, vagy Nolan nevét egyszerűen már nem érheti negatív kritika a filmrajongók körében?18198201_1305343799560849_1174691762453026571_n.png

(tovább…)

Max, Sorozat

Hova tovább Trónok harca?

Hosszú idő után a tél végre megérkezett Westerosba és az események is felpörögni látszanak a Hét Királyságban. De vajon mit ígér számunkra a Trónok harca legújabb szezonja? A hetedik évad nyitánya alkalmából az új szezonról és a sorozat jövőjéről értekezünk rövid, spoiler-mentes formában.maxresdefault_8.jpg

(tovább…)

Játék

Legion: A Warcraft reneszánsza

Kevés játék mondhatja el magáról, hogy 12 év után is több milliós játékosbázissal rendelkezik, és bár voltak hullámvölgyei a World of Warcraftnak, most mégis úgy fest, a reneszánszát éli. Extrém ütemben jönnek a frissítések, az előfizetői számok meg csak úgy dübörögnek! Abból a pincéből, amit bezártak, merthogy az Activision Blizzard már nem engedi ki őket. Minden esetre nézzük meg, mi miatt képes 12 év után is órákra a számítógép elé ültetni a játékosait!

header-illidan-still.jpg

(tovább…)

Film

May néni! Hazatértem!

A kamaszkor számos nehézséggel jár. Suli, lányok, felelősségvállalás és persze megannyi új feladat. Valóban nem könnyű munka, főleg ha emellett még bűnözőket is kell kergetni a szabad éjszakai perceinkben… Na, az az igazán embert próbáló! Valljuk be, kicsit sem egyszerű a helyzetünk, főleg ha mi vagyunk Pókember, akinek mindezzel a problémával meg kell küzdenie. Bizony elkel ilyenkor a segítség, de kitől és hogyan? Peter Parker bemutatja, hogyan is kell ezeket jól csinálni.

(tovább…)

Könyv

Az utolsó nyomozó II-III.

Felvetődhet a kérdés, hogy egy olyan negatív kritika után, mint amit a Gyilkosság a világvége előtt című könyvről írtam, milyen mazochista hajlamom lehet, hogy kezembe veszem a folytatást? A kérdés jogos. A magyarázat egyszerű. A trilógia első részét követően megfogadtam, hogy nem fogom folytatni, azonban gyarló ember vagyok, és egy molyos kihívásnál úgy éreztem, hogy úgy kerülhetek legközelebb a célvonalhoz, ha elolvasom a fennmaradó két részt. Mellette szólt, hogy mindkettő könyv aránylag vékony és egyszerű a szövege. Ezt mi sem bizonyítja jobban, hogy egy hétvége alatt ledaráltam mindkettőt. A sebeimet még nyalogatom.

vegsoigeretek2v1.jpg

(tovább…)

Kulissza

„Ha rontasz, akkor azt 100 táncos fogja megszívni”

Sokan álmodoznak hazai vagy nemzetközi karrierről, de csak keveseknek adatik meg az ehhez szükséges tehetség, elszántság és persze a szerencse. Ostorházi Bernadett viszont kellő magabiztossággal, ugyanakkor alázatosan törekszik mindkettőre. A fiatal és feltörekvő színésznővel az augusztusban mozikba kerülő Pappa Pia című musical kapcsán beszélgettünk karrierről, példaképekről és a sikerhez vezető rögös útról.
(Kép forrása: Ostorházi Bernadett hivatalos oldala)ostorhazi.jpg

(tovább…)