Az Alien-rajongók epekedve várták az Alien: Covenantot, és bíztak benne, hogy Ridley Scott tisztára mossa magát a Prometheus okozta csalódás miatt. Tegnap végre elérkezett a várva várt pillanat, és debütált a sokak által várt új mozifilm. Az első kritikák sajnos nem éltették túlságosan a filmet, és bármennyire szeretném, én sem tudok róla sok jót mondani. De vajon hol rontotta el Scott? Vajon sikerült némiképp mégis betömni az alien-fanok lelkesedésében tátongó űrt?
Az élettelen tárgyak megelevenítése a horror műfaj egyik alkotó eleme, gondoljunk csak az 1988-ban debütáló Gyerekjáték című horror klasszikusra. E film nyomdokán érkezett el nézőihez a Gyilkos bábok (Puppetmaster, 1989) remélvén, hogy tud legalább annyira maradandót alkotni, mint elismert elődje. Bár így lenne, ám várt siker igencsak elmaradt, a helyette egy tátongó űr keletkezett, amelyet a történet előrehaladtával mind tágabbnak és tágabbnak látunk.
Huszonöt év után végre folytatódik minden idők egyik legnagyobb hatású sorozata, a Twin Peaks. David Lynch és Mark Frost kultikus szériájának hála számos emlékezetes karakterrel és szállóigével lettünk gazdagabbak. Ideje hát leporolni a régi évadokat, hogy megnézzük, tényleg annyira jó-e, mint amire emlékszünk, vagy csak a nosztalgia homályosította el az ítélőképességünket.
/http%3A%2F%2Fadmin.mashable.com%2Fwp-content%2Fuploads%2F2015%2F04%2Ftwin-peaks.jpg)
Ha választanom kellene, hogy melyik könyv volt rám a legnagyobb hatással az elmúlt három évben, 100%-ig biztos lennék benne, hogy a Ready Player One-t mondanám. Voltak „meh” könyvek, voltak „elmegy” könyvek, voltak „faszántos” könyvek és volt az RP1.
A film, mint technológia és mint művészeti ág az emberiség történelmének egy hihetetlen innovációja, mely elvarázsol, meghökkent és ámulatba ejt. Mint mindenfajta művészet, úgy a mozgókép is igényeket formál és igényeket szolgál ki, ami talán legjobban a propaganda műfajában csúcsosodik ki. Tulajdonképpen minden alkotás tekinthető egyfajta propagandának, hiszen a meggyőzés eszközeivel élve próbálnak számunkra eladni vagy befogadhatóvá tenni valamilyen üzenetet vagy tartalmat. Az viszont, hogy egy művész milyen tartalmat közvetít közönsége felé, már meglehetősen kényes kérdés. A német rendezőnő, Leni Riefenstahl 1935-ös rendezése, Az akarat diadala valószínűleg a dokumentumfilm ágazatának egyik legkiemelkedőbb darabja… de egyben a legvitatottabb is.
Nyugodtan mondhatjuk, hogy a történetmesélés aranykorát éljük. A filmek elárasztják a mozikat, a sorozatok a televíziók képernyőit, és a képregényes piac is tobzódik jobbnál jobb címekben. Vagyis, valóban tobzódik? Nem csoda egyébként, ha ilyen kínálat mellett az ember azt veszi észre, hogy egy csomó olvasni vagy látnivaló gyűlik fel a háta mögött, és mikor megfordul, a dőlni készülő művek tornya agyonnyomja. Úgy gondoltam hát, mi lenne, ha cikk formájában megírnám a lemaradás behozást, és a teljesség igénye nélkül megnéznénk, mi is pontosan a helyzet a nagy képregény kiadók háza táján. Elsőnek kezdjük a DC Comics-szal.
Három év után végre visszatért mindenki kedvenc Star Lordja és „szedett-vedett” csapata. Mondanom sem kell, hogy ezúttal is egy igazán látványos filmet kaptunk, amiből nem spórolták ki a történetet sem. Vajon mi az, ami kiemeli mosómaciék legújabb kalandját nemcsak a Marvel-filmek, de a blockbusterek közül is?
Lady Gaga (született Stefani Germanotta) művésznevét a Queen együttes, Radio Ga Ga című dalából kölcsönözte. Fontos megjegyezni, hogy a neve hozzátartozik a művészetéhez, a megkreált személyiségéhez, mellyel a pop iparban tevékenykedik. Sokan összemossák az extravagáns ruháiról ismert Lady Gagát a csendes, visszahúzódó és végtelenül érzelmes Stefani Germanottával. Képesnek kell lennünk a két személyiséget, a valós és a csak populáris kultúrában létező identitását különválasztani. Énekesi karrierje a The Fame albumával indult 2008-ban, ekkor még egy volt a slágergyáros énekesnők közül, nagyobb stílusbeli váltása 2009-re tehető a The Fame Monster középalbum megjelenésére, amin olyan ikonikus dalok kaptak helyet, mint a Bad Romance, Alejandro és a Beyonce-val közös duettje, a Telephone. Itt még egész kis szeletét kaptuk a Lady Gaga-jelenségnek, a kultuszteremtés kezdő fázisában ugyanolyan fontos szerepet játszott a rajongói tömeg kiépítése és a bárki mással össze nem hasonlítható stílus megteremtése, melyben az azóta már elhunyt brit divattervező, Alexander McQueen segítette. Kettejük munkakapcsolatának egyébként olyan ikonikus összeállításokat köszönhetünk, mint a ,,húsruha” és úgy egyáltalán az összes olyan kreáció, melyeket az énekesnő a klipjeiben viselt. Az igazi nagy áttörés, a szupersztár-státusz, a Mother Monster éra a 2011-es Born This Way albummal teljesedett ki, ezért is erről a lemezről választottam jelen írásom tárgyát, a Yoü and I dalhoz készített klipet.
Amióta világ a világ, az emberek arról vitatkoznak, hogy vajon léteznek-e az istenségek és egyéb természetfeletti lények. Neil Gaiman többszörösen díjnyertes regényében, amiből most mutatják be a sorozat-adaptációt, ez a kérdés fel sem merül: olyannyira nem, hogy az istenek az emberek mellett élnek a jelen Amerikájában, a maguk problémáival és konfliktusaival együtt. Amibe most egy földi halandót is akaratán kívül belerángatnak.
Mai filmünk nem a legrosszabb kategóriába tartozik, hanem inkább elkeserítő az a tudat, hogy magából az alapsztoriból többet is ki lehetett volna hozni. Igen ígéretes indulást követően érjük el azt a bizonyos mélypontot, de a végén mégis csak látszik egy nagyon picike fény az alagút végén. A D-War – Sárkányháború vegyes érzelmeket váltott ki belőlem.
