Egyszer minden történetnek vége, és ezt a tényt még a Kaptár franchise sem kerülhette el. Alice nevével 2002-ben találkozhattunk először, azóta eltelt egy jelentéktelen 15 év. Az indulás óta 2-3 évente kaptunk az arcunkba a Paul W.S. Anderson-féle zombi invázióból, utólagosan megspékelve egy-két erősebb szörnnyel. 2017-ben azonban kiderül, sikerült-e méltóképp lezárni az Umbrella Corp. által előidézett apokaliptikus állapotot.
Van úgy, hogy az ember elkezd olvasni egy sorozatot, és lassan beleun. Ugyanaz az univerzum, ugyanazok a személyek, ugyanazok a problémák. Ez jogos, hiszen annyira a világ részesei leszünk, hogy más kevés dolog képes meghökkenteni bennünket, vagy felkelteni az érdeklődésünket. De Orson Scott Card Végjáték-sorozata nem ilyen. Írói zsenialitását tükrözi, hogy bár hozott anyagból dolgozik, mégis képes újra és újra megújulni. Aki olvasta a Végjátékot és A Holtak Szószólóját, az sejtheti, hogy miről beszélek. (Aki még nem, annak innen spoileres a történet.) Viszont a Fajirtással még nagyobb bravúrt hajtott végre, ha ez egyáltalán lehetséges.
Szürke mindennapok, a mindennapok szürkesége. Bizony könnyen képesek vagyunk belefeledkezni azokba a megszokott tevékenységekbe, amiket általában folytatni szoktunk. Talán ezért is jött létre a művészet, hogy menekülést nyújtson minden megfáradt és feltöltődésre szomjazó léleknek. A neves rendező, Jim Jarmusch új filmjében pontosan ezt vizsgálja meg.
Érdekes gondolat összevonni a horror műfajt a szuperhős filmek műfajával. Nem is lenne rossz ötlet, főleg, ha a megoldás kreatív kezekbe kerülne, így képes lenne a hős fogalmát új alapokra, brutálisabb, feszültebb és megrázóbb környezetbe helyezni. A feladat viszont embert próbáló, mert figyelni kell, nehogy átlépjenek egy határt. Sajnos ebbe a hibába nagyon könnyen be lehet esni.
Az utóbbi időben igyekszem egyre több filmet bevizsgálni azok közül, amiket jelölnek a Golden Globe vagy az Oscar keretein belül, esetleg díjat is nyertek már. Nem mintha ez lenne a mérce, mert tömegével fut az ember olyan alkotásokba, amiket nem említenek ezeken a díjátadókon, mégis nagyszerűek. Ugyanakkor úgy néz ki, az utóbbi időben mindig találok kedvencet, vagy olyat, amire megéri szánni az időt. Ott van például a Wiphlash, ami az egyik kedvencem lett. Nem is véletlen egyébként, hogy megnéztem a La La Land című filmjét, ami szó szerint tarolt a Globe-on (semmi nem nyert eddig ennyi szobrot). Persze mindig le vagyok maradva mindennel, de örömmel vállaltam, hogy írok a Manchester by the Sea-ről, amúgy is rajta volt a listámon. Mondjuk velem könnyű dolguk van, mert olyan pali vagyok, aki inkább néz meg egy drámát, mint a huszadik démonos horrort. Oké, nem is nagyon nézek horrort, démonosat is nagyon elvétve.
Nem kis teljesítmény egy szériából évente kidobni egy darabot, de a Call of Duty-sorozatnak valahogy (több különböző fejlesztő cég egyszerre több projekten dolgozik) mindig sikerül. Személy szerint utoljára a Modern Warfare-t, esetleg a Modern Warfare 2-t élveztem igazán (single- és multiplayerben egyaránt), a Call of Duty: Kutyák (Ghosts) óta pedig képtelen volt rávenni, hogy érdeklődjek iránta. Egészen az Infinite Warfare-ig. Amikor az első trailer megjelent róla, éppen kijött a Battlefield 1 bemutatója is, és hát kevés nagy cím mondhatja magáénak az ~560 000 like vs 3 440 000 dislike kombót. Aztán jött a sztoritrailer Kit Haringtonnal. Hogy jó lett-e a kampány? Mindjárt kiderül. Vigyázat, durva spoilerek!
A számolás joga film azoknak a kiskosztümös, körömcipőbe kényszerített színes bőrű nőknek a kálváriáját mutatja be, akik a 60-as évek szegregációtól terhes Amerikájában a NASA űrprogramjában dolgoztak. És nem, nem mint takarítók, hanem mint programozok, mérnökök, kalkulátorok! Mindezzel csak azt szerettem volna érzékeltetni, hogy még mindig konstans beszédtéma az OscarSoWhite-jelenség, és mindenki döntse el maga, hogy az egyre több fekete színésszel készülő alkotások és a témaválasztás, továbbá a filmes nominálás és díjazottság vezeklés-e Hollywood részéről, esetleg jó marketing, vagy egyenesen képmutatás. Az viszont tény, hogy az idei Oscar Legjobb film kategóriában három film is érdekelt, amit színes bőrű rendező jegyez, illetve a színészei is azok (A számolás joga, Fences, Holdfény). Ettől függetlenül persze a La la land fogja elhappolni az összes fontos díjat, de legalább a jelölés megtörtént.
Három évezreddel járunk az Ender vezette mindent eldöntő csata után. Az emberiség időközben kirajzott és kolóniákat hozott létre a felfedezett, lakható bolygókon. Idegen értelmes lényekkel az új időszámítás szerint 1866-ban kerültek kapcsolatba, amikor telepesek leszálltak a Lusitaniának elnevezett bolygón. A földetérést követő ötödik napon jöttek rá, hogy a porquinhok, azaz a malackák nem is állatok. A keresztény kolónia létszámát korlátozták a bolygón, és egy kutatócsoportot hoztak létre, akik tanulmányozták a malackák társadalmát. Azonban a be nem avatkozás politikája igencsak megnehezítette a tudósok életét.
Ki gondolta volna, hogy az ördög szilveszterkor született? Kicsit elkéstem a felköszöntéssel, de ha plusz-mínusz pár napra kitolhatjuk, miért ne lehetne egy hónapra? 1996. december 31-én, húsz éve jelent meg a Diablo nevű ARPG játék, ami egymagában újradefiniálta, avagy inkább megteremtette az ActionRPG műfaját. A Blizzard kis üdvöskéje rajongók millióinak szívébe lopta be magát (bár ha az ördög csinálja, lehet, hogy kicsit necces húzás), miközben hatalmas utat tett meg ezalatt a két évtized alatt. Nézzünk tehát egy nyúlfarknyi összefoglalót arról az univerzumról, ami éveken át szolgált például, milyennek kell lennie egy eszméletlenül sötét hangulatú, démonkaszabolós játéknak.
A 2017-es év első Szemetesládája ezúttal a tenger gyümölcseinek teríti meg az asztalt, sajnos nem túl ízléses módon. A harmadkategóriásnak sem nagyon nevezhető falatok jó eséllyel megfekszik az ember (vagy inkább néző) gyomrát, ezért ez az alkotás bőven rászolgált arra, hogy újrahasznosítsuk. Nézzük, mit rejt számunkra a Gyilkos cápa vs. óriáspolip (Mega Shark vs. Giant Octopus, 2009).
