Jól ismerjük a szállóigévé lett közmondást a múlt század elejéről; a Balkán Európa lőporos hordója. 1914. június 28-án az a bizonyos lőporos hordó Gavrilo Princip merényletének hatására szikrát kapott, és a robbanás nemcsak a Balkánt, de Európát és az egész világot is megrengette. A 2014-2018 közötti időszakban az első világháború -vagy ahogy annak idején hívták, a nagy háború – centenáriumára emlékezünk. Azt gondolhatnánk, hogy egy efféle világégésnek csupán egy nagyszabású, monumentális és könnyfakasztó háborús drámával lehet méltóképpen emléket állítani, ráadásul a II. világháborús filmek számához mérve méltatlanul kevés alkotás dolgozza fel az első borzalmait. A bosnyák származású Danis Tanović viszont ahelyett, hogy a több mint 100 évvel ezelőtti Boszniába kalauzolna minket, inkább azt mutatja be, milyen hatással van a hírhedt szarajevói merénylet a mai modern Balkánra.
A reformáció 500. évfordulójára a Magyarországi Evangélikus Egyház egy tíz részes animációs sorozatot készíttet Luther Márton életéből, profi rajzfilmesek közreműködésével. Lehetőségünk nyílt megtekinteni az első öt epizódot, és ez alapján sikerült megítélnünk, hogy méltó-e a kritikusok mellett a nagyközönség figyelmére is?
Az már biztosan látszik, hogy a szuperhős műfajon belül a Netflix valami teljesen egyedit művel. Noha még csak három elérhető sorozatról beszélhetünk, ami a kezük munkáját dicséri, és a Luke Cage azok közül is különös színfoltot képvisel.
Kétlem, hogy lenne olyan gamer, aki még nem találkozott ezzel a névvel, főleg az utolsó rész megjelenése óta. Bár az sem ma jelent meg, a játék még mindig egyre csak népszerűbb lesz és két kiegészítő után idén augusztus 30-án megjelent a Game of the Year kiadása, amivel a lengyel fejlesztő stúdió (CD Projekt Red) elköszön, ha az univerzumtól nem is, de kedvenc (fő)hősünktől (hogy az marad-e, a stúdiótól függ), Geralttól igen. Nézzük meg, mi minden az, amitől egy feltörekvő lengyel cég képes kenterbe verni a globális RPG (szerepjáték) nagyágyúkat.
Valaha a moziba járás olyan eseménynek számított, mintha színházba menne az ember. Valaha a mozik méltán érdemelték ki a filmszínház titulust; az előkelő és pompás vetítőtermekben teltházas vetítések zajlottak, a nézők és a film kapcsolata is sokkal intimebb volt, mint napjainkban. Aztán valami megváltozott…a digitális technológiával (DVD, internet) és a plázás tömegkultúrával együtt megérkeztek a plázás mozik és vele egy, a korábbitól teljesen eltérő filmnézési kultúra, mely ugyanolyan tömegtermékként tekintett a mozgóképre, mint például a Coca-Colára. Sajnos ezzel együtt a korábbi intim moziélmény is elkezdett visszaszorulni és a filmnézés vásári mulatsággá alakult át, melynek állandó kísérője, a kóla, a popcorn, a nachos, és sajnos sokszor a vásári viselkedésmód is. De eltűnhet-e végleg az igazi filmszínházi mozinézés?
Nem tegnap volt a napja, hogy utoljára bedobtunk volna valamit a szemetesládánkba, pedig a „kicsikének” már nagyon korog a gyomra. Rá is szoktatjuk az egészséges életmódra, a sok zöldség elfogyasztása pedig köztudott, hogy rengeteg vitaminbevitellel jár. De vajon tényleg kell ez nekünk? Személyes kedvencem a paradicsom, vagy legalábbis volt addig, amíg ki nem térítettek a hitemből. Nézzük, mit ad számunkra A gyilkos paradicsomok támadása (1978).
Tangó: forró, tüzes, feszes és persze szexi, így nemcsak Argentínát, de az egész világot meghódította, beleértve a filmvásznat is. Egyik legjobb példa erre talán Itzak Perlman Tango-ja, mely a Schindler listájában és az Egy asszony illata című filmben is felcsendült. Az utolsó tangónk (mely nem összekeverendő Az utolsó tangó Párizsban című filmmel) direktora, az argentínai születésű német rendező, German Kral, arra vállalkozott, hogy az argentin tangó két legnagyobb ásza előtt tisztelegve készítsen portréfilmet. A Kritizátor képzeletbeli parkettjén, Az utolsó tangónk!
Amikor megtudtam, hogy Jonathan Nolan a HBO-val karöltve dolgozik, valamit azonnal elkezdtem várni az akkor még névtelen sorozattal kapcsolatban. Bár a széria alapjául szolgáló filmet még nem láttam, egyik barátom ódákat zengett róla, ami szintén csak remek alapul szolgált várakozásomnak. Tűkön ülve vártam hát, hogy belevessem magam a Westworld világába. Ezúttal egy rendhagyó kritikával készültem, ugyanis most az eddig megjelent két rész alapján olvashatjátok el, hogy én mit gondolok az Anthony Hopkins nevével is fémjelzett sorozatról. A kritika enyhe spoilereket tartalmaz!
A legvadabb álmaimban sem mertem gondolni, hogy a hazai mozik vásznaira költözik a magyar keresztségben Kiéhezettekre hallgató zombis dráma. És láss csodát, pár hete jött a hír, hogy igenis vetítik. Az pedig csak hab a tortán, hogy elég jó kritikákat kapott. Némi düh tombolt bennem a film előtt, de hála Melanie-nak, sikerült megbirkóznom vele. Ha ki vagy éhezve egy jó filmre, de nem vagy benne biztos, hogy tetszene-e neked a Kiéhezettek, akkor kattints a továbbra.
A Laika stúdió egy Neil Gaiman-adaptáció, egy zombikaland és a föld alatt élő trollok világa után ezúttal a középkori Japánba kalauzol minket. Új történetük tele van varázslattal, izgalmakkal és szerethető karakterekkel. Lássuk hát, hogy a Kubo és a varázshúrok hozza-e az eddigi munkáik színvonalát!