A jelenleg zajló New York Comic Con-no érkezett egy előzetes az általam legjobban várt jövő évi robotos animációs filmhez.
Minimum az év, de akár az évtized tévés híre is lehet, miszerint Mark Frost és David Lynch kultikus sorozata huszonöt év után visszatér a képernyőre. 2016-ban a Showtime csatornán újra Twin Peaks! Lynch twitteren jelentette be a hírt és az alábbi spoilermentes videót csatolta hozzá.
Napjainkban a filmes világ az egyik legkreatívabb és legtehetségesebb rendező körül forog. Christopher Nolan 1998-ban robbant be Hollywoodba A Csapda című filmjével és azóta magáévá tudhatja a thriller és a krimi műfajok királyának címét. Bizton állíthatjuk, hogy egyike lesz azoknak a kivételes zseniknek, akik majd egyszer új útra terelik az amerikai filmipart. Már most hatalmas az érdeklődés az új filmje az Interstellar, azaz a Csillagok között iránt. Ezen a héten visszamegyünk 12 évet az időben és visszatekintés gyanánt elővesszük az egyik legötletesebben megalkotott thrillerjét, amely viszonylag a kezdeti időszakának legsikeresebb művének tudhatja magát. Jöjjön hát az Álmatlanság.
A Tokyo! című filmet három rendező készítette, sorrendben Michel Gondry (Egy makulátlan elme örök ragyogása), Leos Carax (Pola X) és Bong Joon-ho (A gazdatest), tehát két francia és egy dél-koreai szerző jegyzi. Mint a címből is kiderül, mindegyik kisfilm Tokióban játszódik, ami még nem lenne is lenne meglepő, de valahogy az a fajta szürrealitás és atmoszféra, ami ezekre a filmekre jellemző más helyen nem működne úgy, mint Tokióban. Tokióból nem kapunk semmit, amit eddig megszoktunk, nem a sztereotip módon közelíti meg egyik rendező sem a várost. A több évezredes kultúra és múlt is csak épp hogy felvillan egy másodpercre, mintha csak egy futó árny lenne.
12 évesen bizony nagyon nehéz a társadalom kihívásai elé állni, főleg egyedül, kiszolgáltatva a nincstelenségnek és a globális világ kihívásainak. Sokan bele sem tudunk gondolni, milyen lehet elhagyatottan túlélni egy nagyvárosban, biztosítani szeretteink számára a megélhetést és ennek érdekében feladni saját álmainkat. E heti filmünk az Anyátlanok (Dare mo Shiranai, 2003)
olan új filmjéhez érkezett pár tv szpot, eddig nem látott felvételekkel, szóval spoileres!
November 6-án kerül bemutatásra a hazai mozikban Christopher Nolan legújabb filmje a Csillagok között (Interstellar). Hogy csillapítsuk (vagy fokozzuk?) a várakozást, az elkövetkező hetekben Nolan filmjeiből állítunk össze nektek egy csokorra valót. A Mementóval kezdjük.
A memória furcsa jószág. Emlékezni vagy nem emlékezni valamire egyformán lehet jó vagy rossz dolog. Olykor segíthetnek az emlékek, máskor viszont jobb inkább mindent elfelejteni. Aztán ott vannak a különleges képi és/vagy formavilágú filmek, amikkel igazán ritkán lehet csak moziban találkozni; 12 évig forgatják (pl. Boyhood), szöveg nélküli, mozgóképes költemény (pl. Koyaanisqatsi) stb.
Ha a kettő találkozik, ott egészen biztosan valamilyen rendhagyó filmélményről van szó, ami akár tetszik az embernek, akár nem, lehetetlen szó nélkül elmenni mellette. Christopher Nolan azóta is rendszeresen előáll valamilyen meghökkentő vagy éppen lenyűgöző alkotással, ez pedig a kortárs amerikai filmgyártás egyik legeredetibb és legjobb rendezőjévé teszi – egyszerűen azért, mert senki más nem csinál olyat, mint ő.
A hétfőn bemutatott Scorpiont a Helyszínelők (CSI) és az Agymenők (The Big Bang Theory) keresztezéseként aposztrofálják. Mindhárom sorozat a CBS csatornán látható, sőt a Scorpion az Agymenőkkel párban fut. Lassan külön tanulmányt lehetne írni az amerikai filmekben/sorozatokban megjelenített zsenik és pincérnők reprezentációjáról (lásd még a szintén CBS-es 2 Broke Girlst). Úgy tűnik, mindig az utóbbi képviseli az átlag amerikai kispolgárt, akit könnyen ellentétbe lehet hozni a meg nem értett zsenivel. Igaz történet következik.
Őszintén szólva, nem különösebben kedvelem a Pixar filmjeit, igaz, nem láttam az összeset, de amit igen (Toy Story, Wall-E, A hihetetlen család, Szörny Rt., Némó nyomában, Egy bogár élete), azokról többnyire hasonló a véleményem: számomra túl giccsesek és szájbarágósak. Hiába a döbbenetes látvány és az animáció, a vicces gegek és a jópofa figurák, azért mégis csak sablonokból építkeznek ezek a produkciók, és a cselekmény, a dramaturgia, ill. minden fordulat kiszámítható, csakúgy, mint a kötelező hepiend és a nagy, amerikai tanulság. Nincs ezzel persze semmi baj, hiszen minek kellene egy évtizedek óta bevált recepten változtatni, ha a közönségnek – és pláne a gyerekeknek – tetszik, ám szubjektíven nézve továbbra is úgy vélem: ha az ember látott egy Pixar-filmet, akkor látta az összeset. Nincs ez másképp a Fel!-lel sem, de persze hozzá kell tenni, hogy ez távolról sem jelenti azt, hogy a film rossz lenne. Sőt.
A kiváló első rész után szokatlanul hosszú idő telt el az Így neveld a sárkányodat folytatásáig. Négy évnél általában kevesebbet szoktak várni a stúdiók egy-egy jól sikerült produkciójuk második részének elkészítésével, főleg abban az esetben, ha ezt a sikert dollármilliókban mérik. Az első sárkányos kaland közel félmilliárdot hozott a konyhára, szóval várható volt az új film, és bár egy komputeranimációs produkció sokkal hosszabb ideig készül, mint egy élőszereplős, a négy évnyi várakozás így is hosszabbnak számít az átlagosnál (pl. az első két Shrek között csak 3 év volt, de a két Szörny Rt. között 12…). A lényeg az, hogy Hablaty és Fogatlan visszatért, és ennek csak örülni lehet.
