Nemsokára érkezik a Suicide Squad: Kill the Justice League, így gondoltam illene bemutatni a Batman: Arkham széria előző részeit. A sorozat első része a 2009-ben megjelent Batman: Arkham Asylum, ami sok szempontból fontos a játékadaptációk történetében. Ekkortájt nagy pesszimizmus volt a játékadaptációkkal szemben, hasonlóan a filmadaptációkhoz. Legtöbbjük csak meglovagolta ha egy franchise épp hype alatt volt, a kiadók kevés időt adtak a játékok elkészültére, és a szabadkéz sem volt épp ismert fogalom. Minőségük az előbb felsorolt indokok miatt legjobb esetben is csak felemás volt (tisztelet a kivételnek), szóval jöhet a kérdés, miért is olyan különleges ez a széria?
A sötétség szavai az idei év egyik legnagyobb újdonságaként jelent meg az Agave kiadónál március elején. Az antológia, mely eredeti nyelven The Valancourt Book of World Horror Stories címet viseli, az amerikai Valancourt kiadónál látott napvilágot. Számunkra pedig azért különösen érdekes és fontos, mert itt jeleng meg Veres Attila Méltósággal viselt című novellája (The Time remaining), angol fordításban először.
Attila novelláját hatalmas lelkesedéssel fogadta a külföldi szerkesztőség, nekünk magyar olvasóknak pedig újabb örömre ad okot, hogy megjelent a Black Maybe, Attila önálló gyűjteménye Karafiáth Luca fordításában, szintén a Valancourt Books gondozásában. Ritka és örömteli dolog, hogy magyarul alkotó szerző külföldön kap publikálási lehetőséget, Attila kötete azóta a Goodreads-en nagyon jó értékeléseket kap, és hamarosan megjelenik a kötet spanyol fordítása is. A Valancourt Books ugyanakkor angol nyelvterületen rengeteget tesz azért, hogy a különböző nyelveken alkotó írók munkássága minél nagyobb közönséghez eljuthasson.
,, If one does what God does enough times, one will become as God is.”
Az embervadász (Manhunter; 1986)
A kultúra nincs vákuumba zárva, soha nem is volt és soha nem is lesz. Ezt az állítást leginkább a kultúrák leképeződéseinek számító művészeti ágaknak (pl. képzőművészet, irodalom, zene) a kapcsán lehet kimutatni. Az évszázadok alatt a különféle ágazatok – többek között a történelmi és földrajzi különbségek miatt is – elhatárolódtak egymástól, azonban az emberi kíváncsiság és nyitottság egyvelegének következtében megállíthatatlanul hatnak egymásra. A létrejövő hatásmechanizmusok állhatnak abból, hogy a kultúrák átformálják, kiegészítik egymást, elvesznek egymástól, hozzáadnak a másikhoz, csökkentik vagy növelik az eszmei értékeket, a lényeg, hogy a hatásfolyamatokon belül semmi sincs bárminemű regulához kötve. Ez alól a filmipar, illetve a filmművészet (kinek mi éppen a szimpatikus) sem képez kivételt. Számos és számtalan olyan filmet, stílust, műfajt, korszakot, lehetne felsorolni, amik jó keverékkutya módjára több helyről is ,,ihletet merítettek”, saját maguk képére formálva az elődök által kitaposott utakat, hogy végül felszabadultnak, frissnek és mégis ismerősnek hassanak a nagyérdemű számára. Pontosan ilyen öszvérnek számít Mann harmadik rendezése is.
Nem túlzás azt állítani, hogy a „papír-ceruza-dobókocka” szerepjátékok öreg atyja, a Dungeons & Dragons reneszánszát éli manapság. Amellett, hogy egyre több ember próbálja ki a játékot, a filmekben, sorozatokban és más médiumokban is egyre gyakrabban találkozhatunk vele (gondoljunk csak a rendkívül népszerű Critical Role podcastra, vagy az az alapján készült The Legend of Vox Machina animációs sorozatra). Ugyan voltak korábban rá kísérletek, hogy mozgóképes formában is megelevenedjen a D&D világa, de ezek rendre kudarcot vallottak. Így amikor a Paramount bejelentette, hogy újból nekifut a szerepjáték filmvászonra ültetésének, a rendezést pedig a leginkább vígjátékokban utazó Jonathan Goldstein és John Francis Daley (Förtelmes főnökök, Éjszakai játék) párosára bízzák, a rajongókban talán jogosan merülhettek fel kétségek. Lássuk hát, hogyan sikerült a Dungeons & Dragons: Betyárbecsület!
A ceruzával gyilkoló egyszemélyes hadsereg negyedszerre is visszatér a mozikba, a John Wick: 4. felvonás képében. De vajon van-e még lendület, frissesség és újdonság a Keanu Reeves nevével fémjelzett akciódömpingben?
A kalandos életúttal rendelkező és eleinte nem is a DC égisze alatt hősködő Shazam karaktere legalább egy szempontból igazán rendhagyónak mondható. Eredettörténetét bizonyára ismeritek, igaz ez abban az esetben is, ha legalább az első, nevével fémjelzett mozit láttátok, nem feltétlenül kell hozzá a figura képregényes megjelenéseiben való jártasság. Korai kalandjait még a Fawcett Comics jegyezte, aztán a Marvel Kapitány névvel kapcsolatos pereskedéssel és parkolópályára állítással eltelt két évtized után, pontosítva a dolgot, 1972-ben, a fentebb említett két betűs kiadóóriás leporolta és újragondolta önkéntes jótevőnket. Lássuk azonban közelebbről milyen is lett a mágia hullámaiban mélyebben alámerülni kívánó második filmes nekifutás.
Egyik napon globális szupersztár és önjelölt hős, mire észbe kapunk már leszállt a Holdra és titkos ügynökként dolgozik maga a Király. Így tengeti a mindennapjait Elvis Presley a Netflix vadonatúj sorozatában, az Agent Elvisben. Hogy milyen is lett a kivitelezés, kritikámból kiderül.
Napjaink egyik fontos kérdése a kultúrához kapcsolódó diskurzusban, hogy hogyan viszonyul a nyugati, fehér ember az általa leigázott és kizsákmányolt népek történelméhez, hagyományaihoz és örökségéhez. Ez különösen igaz az amerikai őslakosokra, akiknek a kultúrája szinte teljesen eltűnt a gyarmatosításnak köszönhetően. Éppen ezért figyelemre méltó, hogy egy, az indiánok hiedelemvilágát megelevenítő animációs film az Atlanti-óceán másik oldalán, egész pontosan Magyarországon, a Cinemon stúdióban készült el. Gauder Áron, a díjnyertes Nyócker! rendezője csaknem húsz év kihagyás egy új egészestés animációs filmet készített, a forgatókönyv megírásában pedig segítségére volt „a legmagyarabb indián”, vagyis Cseh Tamás állandó szerzőtársa, Bereményi Géza.
Talán még a Jurassic World háromról szóló kritikában említettem meg azt, hogy a dinoszauruszokkal vagy legalábbis a hozzájuk hasonló lényekkel nemcsak hogy szinte mindent el lehet adni, hanem ilyen az emberek egy jelentős része sokkal elnézőbb is az adott alkotás hibáival szemben. Pláne, hogyha még valami éppen aktuálisan felkapott vagy közkedvelt színész is szerepel benne. Hasonló a helyzet a 65 című alkotással, ami már az előzetesében sem akarta többnek mutatni magát, ami. Vagyis egy scifi akció kaland dinókkal Adam Driver főszereplésével.
A férfiak számára mindig nagy élmény, ha valami olyan alkotással van dolguk, ami valahogy kapcsolódik a történelem egy kisebb vagy nagyobb szeletéhez. Nem véletlen, hogy a Kritikus Töri podcastünk is már a negyedik adásánál tart. A Murena-ra többek között azért is csaptam le, mert Vas megyei lakosként a római történelem is közel áll hozzám. Nem véletlen tehát jelen kritika sem, elvégre azon a helyen, ahol élek korábban jelen történetünk leszármazottai is járhattak.
