Amikor körülbelül másfél évvel ezelőtt megjelent a hazai könyvpiacon Tade Thompson neve, nem sokan ismerték még. Mára viszont már nem lehet elmenni a neve mellett. Igaz, jelenlegi története csak egy három részes kisregény, de annál több izgalmat rejt magában. Molly Southbourne ezer halála, majd a Molly Southbourne feltámadása után megérkezett a lezáró kötet is. A trilógia a végéhez ért, de bízunk benne, más regényei is meg fognak jelenni hamarosan nálunk.
A Hangya jelenleg is mozikban futó új kalandja a Marvel-filmek új fázisát hivatott elindítani. Ebből következően kitüntetett helye van a Marvel-történetek hosszú sorában. Nagy elvárásoknak kell tehát megfelelni, de a Hangya sajnos nem teljesen tudott felnőni a feladathoz.
A japán horrorok sokszor olyan világot tárnak elénk, amely a nyugati kultúra számára rendkívül szokatlan és nehezen megérthető. Junji Ito mangaka munkássága alatt több, mint 50 horrortörténetet írt és illusztrál, amelyeket társadalomkritikai és japán mitológiai vonatkozásban tüntetett fel. Idén a Studio DEEN (Bleach, Jigoku Shoujo, Higurashi no Naku Koro Ni, Nanatsu no Taizai) a Netflixszel karöltve egy 12 részes animesorozat formájában dolgozta fel a művész 20 fontosabb történetét. Junji Ito hátborzongató japán meséi garantáltan okoznak majd egy-két álmatlan éjszakát a nézők számára.
Szinte napra pontosan egy évvel az előző szezon után, már vissza is tért az Amazonra a The Legend of Vox Machina szedett-vedett csapata. Ezért a tavalyi évad után nagy örömmel és még nagyobb kíváncsisággal kezdtem bele a legújabb évadba. Az első etap ugyanis olyan magasra tette a lécet, hogy erősen kételkedtem abban hogy sikerül-e ezt a készítőknek megugrania. Aki esetleg kételkedne, annak már az elején elmondom, hogy a Vox Machina legújabb kalandja sem okozott csalódást. És akkor még enyhén fogalmaztam. A kritika nagyon minimális spoilert tartalmaz a második évadból.
Jay Kristoff neve talán nem cseng olyan ismerősen hazai körökben, mint külföldön – és talán nem is hangzik olyan jól (legalábbis egyelőre). Szomorú dolog ez kérem, tekintetbe véve, hogy olyan kaliberű művek alkotójáról van szó, mint a Nevernight trilógia, az Illuminae Files, a Lifelike széria, és még sorolhatnánk. Bár az utóbbi időben néhány könyve magyarul is eljutott a kiadási jogok birtoklásától a nyomdafestékig, (nagy keservesen,) azért van mit bepótolni. Szinte mindegyik művét olvastam és szeretem, de a legújabb szörnyetege, az Empire of the Vampire magasan kiemelkedik a többi, egyébként szintén figyelemre méltó története közül, vegytiszta dark fantasy.
“I am the last guy in the world that you wanna fuck with.”
Az erőszak utcái (Thief; 1981)
Chicago. Al Capone játszótere. Az a hely, ahol főszereplőnknek, Frank-nek (James Cann) boldogulnia kell, miután több, el nem hanyagolható évet töltött a börtönben. Tisztában van a reménytelen helyzetével, a fogházból való kikerülése után egyből gyémántrablásokba fog a kis létszámú csapatával (köztük a Vörös zsaru árnyékát még nem magán viselő James Belushi-val), hogy a lehető legrövidebb idő alatt megszedje magát anyagilag. Magánéleti szempontból is előrébb akar jutni, a másodperc tört része alatt feleségül veszi az éttermi dolgozót, Jessie-t (Tuesday Weld) és egy szempillantás alatt fogadnak örökbe egy kisbabát. Hirtelen a képbe kerül a tipikus, utolsó meló lehetőségével kecsegtető ajánlat, amit a Leo (Robert Prosky) által vezetett gengszterbanda kezdeményez Frank felé. Elfogadja az ajánlatot, tudja, hogy sietni kell, de nem csak azért, mert a törvény emberei is a sarkában loholnak.
Aronofsky hősei mind magányosak. Szomjazzák a szerelmet, a barátságot, az elismerést, de mindenekelőtt nem akarnak egyedül lenni. Mindegy, hogy egy korokon átívelő szerelmi történetről (A forrás; 2006), egy megkeseredett showman csendes, hétköznapi kálváriájáról (A pankrátor; 2008), vagy magáról az emberiség felszámolásáról van szó (Noé; 2014), a szereplői – akik a legtöbb esetben a saját egojuknak, függőségeiknek, illetve valamilyen, állhatatossággal együtt járó küldetésnek a rabjai – szomjazzák az elkerülhetetlen halál feledését szolgáló boldogságot. Mielőtt végleg átadják magukat az enyészetnek, rendezni akarják az évek alatt felhalmozott dolgaikat. Nincs ez másként a The Whale (A Bálna) főszereplőjének az esetén sem.
A Harry Potter körüli érdeklődés varázslatos módon nem akar megszűnni. Ennek legfrissebb bizonyítéka talán, hogy a frissen megjelent Hogwarts Legacy játékkal a Steam statisztikája szerint több mint 630 000-en játszottak egyszerre. A nagy felhajtásra reagálva összegyűjtöttem a muglik és varázslók számára néhány érdekességet a Harry Potter filmekről.
Nem szeretném elnyújtani ezt a bevezetőt, mivel ez egy újabb tabumentes cikk, amiből egyébként a közeljövőben lesz majd egy másik, méghozzá ezúttal egy könyves cikk. Mindenesetre a rend kedvéért jelezném, hogy ismét egy olyan témáról és egy hozzákapcsolódó alkotásról lesz szó, ami sokak számára esetleg kényelmetlen, felkavaró vagy akár egyenesen visszataszító is lehet. Valamint szokásosan ezek a cikkek meglehetősen szókimondóak is. Szóval ennek tudatában olvassa tovább mindenki ezt a cikket.
Az elmúlt hat hónapban nagy port kavart az FX stúdió felnőtteknek szóló rajzfilm sorozata, a Little Demon, avagy magyarul ’’A kis démon’’. Bár kicsiny hazánkban már szinte abszolút semmi teret nem kapott aprócska démonunk, a tengeren túlra jellemző butaság már a műsor sugárzásának megkezdésekor elkezdte lehúzni a sorozatot. A bigott és agresszív keresztény közeg és a gyermekük féltésére hivatkozó ’’aggódó’’ szülők utánajárás nélkül, szinte azonnal petíciókba és hamis értékelésekbe kezdett, hogy elronthassák mások szórakozását, ha már az Ő életük ilyen ingerszegény, hogy ilyen ügyekre ennyi idejük van. Vajon miért lehet az, hogy keresztény létemre én ennek ellenére is az utóbbi időszak egyik legjobb felnőtt rajzfilmének gondolom? Kritikámból kiderül.
