A Kerberos nevű hajó útnak indult Amerikába az Úr 1899-es évében, tele utasokkal, akik az új élet reményében váltottak jegyet, de reményeik szertefoszlani látszanak, ahogy a négy hónapja eltűnt Prometheus titokzatos üzeneteket küld nekik. A hajó letér útjáról és a misztikus események ezzel kezdetét veszik.
Ahogy megyünk ki az őszből, egyre több jeles naphoz érünk el. Túl vagyunk a Márton napi libákon, illetve a lámpás felvonulásokon. Lassan vége a novembernek is, és megkezdődik a téli időszak. De mielőtt még eljutnánk a karácsonyig, van egy hagyományos nap, ami kiemelt szerepet kap a mostani könyvünkben. Luca napja, és a hozzá kötött bizonyos háromlábú szék történetét már mindenki kisgyermekként megismeri. De az egésznek van egy hátborzongató oldala, amibe igazából nem is gondolunk bele – egészen addig, amíg Fritsi Péter könyvét el nem olvassuk. Így, hogy már csak pár hetünk van addig, különösen hatásos a történet.
Van egy meglehetősen nehéz kérdés az alkotók körében, mégpedig az, hogy mikor érdemes befejezni egy adott szériát? Már ha egyáltalán be kell befejezni. Hiszen számos olyan alkotás van, ami úgy épül fel, hogy bár az adott esemény vagy esemény sorozat lezárul és egy teljes egészet alkot, mégis tudnak utána hozzá egy másik olyan eseménysorozatot csinálni, ami szinte teljesen független az előzőtől és/vagy akár még önállóan is meg tudja állni a helyét úgy hogy egy kerek egészet alkot. Illetve legyünk őszinték sok esetben Mi, a Közönség nem akarjuk, hogy egy adott alkotás vagy széria véget érjen. Ez pedig olykor akár az adott alkotás minőségének a rovására is mehet, amire sajnos számos példa létezik. És akkor itt érkeztünk meg a Lőpormágus széria folytatása a Vér és lőpor istenei című alkotáshoz.
Az étkezés a társadalom- és rendszerkritikus szatírák egyik klasszikus, jól bevált eszköze gondolatok, tanulságok átadására vagy megfogalmazására. Gondoljunk csak a Monty Python harmadik filmjére, Az élet értelmére, amiben Terry Jones a világ legkövérebb emberét alakította a filmtörténelem egyik leggyomorforgatóbb jelenetében. De nem sokkal marad el sokkolásban Peter Greenaway 1989-ben készült filmje, A szakács, a tolvaj, a feleség és a szeretője, ami a thatcherizmus megalomániájának, elszabadult neoliberalizmusának kritikája volt. Galder Gaztelu-Urreta baszk-spanyol szatírája, A platform allegorikus koncepcióján keresztül mesélt társadalmi igazságtalanságokról, egyenlőtlenségekről, mindezt fanyar humorral fűszerezve („felfelé nem lehet szarni”).
Sajnálatos módon az EA bejelentette, hogy megszűnteti a támogatást, és a szerverek elérését egy tucat játékhoz, kezdve azt az Army of Two sorozat játékaival. Mivel ez a játék-sorozat méltatlanul kevés figyelmet kapott hozok róla egy cikket, amiben megpróbálom átadni, miről is szólt ez az egész.
Érdekes véletlennek is titulálható, hogy nem olyan régen pendítettem meg egy cikkem kapcsán Stan Lee és Jack Kirby nevét. Pontosabban a Fantasztikus Négyes és Ben Grimm került élő, majd nem sokra rá a kezembe akadt a Frike Comics jóvoltából birtokolt, mai, heroikus, a képregények ezüst koráig visszanyúló értekezésünk alapját szolgáltató darab. Modern szemmel már talán furának hathat egy jószerével nem a jelenlegi standardet követő gyűjtemény, de azt hiszem mégiscsak érdemes elővenni a múlt távlatából!
Tamsyn Muir Lezárt sír sorozata nem titkoltan SFF-rajongó szívem egyik éjsötét kis csücske. Először eredeti nyelven találkoztam a Gideon, a Kilencedikkel, még mielőtt szélesebb körben felkapott lett volna, és hát sokakhoz hasonlóan az én első reakcióm is valahol az „ez mi a f*** akar lenni?” háza táján helyezkedett el. Pár évvel és egy friss újraolvasással később is megdöbbentően sokszor merül fel bennem ez a kérdés, csak tartózkodó óvatosság helyett most már telhetetlen rajongással gondolok a könyvekre. Mielőtt kézbe vettem volna a Harrow, a Kilencediket, én kis naiv azt gondoltam, a Gideonnál elvetemültebb agymenést úgysem írhat senki, kár izgulni – aztán persze egyből kiderült, hogy ez a nő valószínűleg őrültebb, mint azt valaha is hittem.
Egy igazán jó sztori azután is hajlamos tanyát verni az olvasó gondolatai között, miután már rég visszatette a könyvet a polcra. Számomra a Gideon, a Kilencedik is ezek közé tartozott azután a bizonyos befejezés után, amivel Muir arcul ütött minket az utolsó oldalakon. Ilyenkor akaratlanul elkezd az ember teóriákat gyártani, hogy mégis hogy folytatódhat a történet egy ilyen fordulat után, mi fog történni a következő kötetben? Bármit is képzeltem előzőleg magam elé, be kell valljam, a közelében sem jártam annak, amit végül kaptam. Az ajánló innentől spoileres a Gideon, a Kilencedik cselekményére nézve.
Azt gondolom nem túlzás úgy fogalmazni, hogy már az első, Wakandával és védelmezőjével foglalkozó epizód is igencsak különleges helyet foglalt el az MCU berkein belül. Egészen friss és pezsdítő tudott lenni még az azonos fázisban érkezett filmek gyűrűjében is, és legyünk őszinték, Pókember hálóhintázásának fényében és a Galaxis Őrzőinek árnyékában ez nem volt annyira könnyű feladat. A kiemelkedő mezőnyből akkor sikerült nagyot dobbantva magasra rugaszkodni, most pedig drukkolva annak, hogy a szív alakú, misztikus gyógynövény új héroszt adjon a világnak, nézzünk rá a második etapra!
Sokan úgy tartják, hogy a fantasy az a műfaj, ami a legnagyobb kreatív szabadságot biztosítja egy alkotó számára. Ez egyébként valahol tényleg igaz, mivel számos olyan fantasy alkotás van, aminek saját különálló világa és történelme van. Valamint sok olyan dolgot bele lehet tenni, ami sokszor nincs úgy különösebben megmagyarázva. Vagy ha mégis akkor általában le lehet tudni az egészet annyival, hogy mágia. Persze a fantasyknak is vannak különböző típusaik, azonban talán a legérdekesebbek azok, amelyek már valamilyen szinten a technológiai fejlődést is beleviszik az adott alkotásba/világba, ugyanis ezáltal némileg felbomlanak a megszokott erőviszonyok. Ennek pedig ékes példája a Lőpormágus, illetve most már Vér és lőpor istenei néven futó széria.
2001-et írunk, betöltjük a játékot, egy hatalmas űrhajó zúg el a csillagok előtt. Azonnal érezzük a feszültséget, valami nem stimmel. A városnyi hajó belsejében katonák készülődnek, és valakit nagyon fel akarnak ébreszteni hosszú álmából. Valakit, aki hatalmas termetét masszív, zöld színű páncélba, arcát pedig narancsszínű vizor mögé burkolja. A Microsoft akkor, abban a pillanatban és ott nyomban történelmet írt Master Chief, későbbi nevén John-117 bemutatkozó történetével, mely azóta a világ egyik legjavadalmazóbb franchise-ává tette a Halo címet és melyet nem lehet elégszer újra kiadni, felfrissíteni, remasterelni, remake-elni. Címünk alanya az eddigi legmasszívabb ám még mindig nem komplett Halo kiadás, a The Master Chief Collection, mely végre visszahozta PC-re a szériát és amire nagy erőkkel ugrottam fejest a Paramount Halo sorozatának kipörgetése után.
