Alonso Ruizpalacios mexikói filmrendező egy 1950-es években íródott színdarab adaptálásával csatlakozott a mostanában divatossá vált ’’főzős-filmek” adrenalinpörgéses táborába, hogy egy mikroverzumon keresztül meséljen a életünket körülölelő ábrándokról.
A 80-as és 90-es évek, illetve a 2000-es ével eleje a stratégiajátékok aranykora volt, minden stúdió a maga kimagasló minőségű szériájának egy újabb darabját hegesztette. Olyan korszakalkotó művek születtek meg ekkortájt, mint a Command & Conquerek, a Warcraft és a Starcraft vagy a modern RTS-ek egyik alapműve az Age of Empires első két része. Míg a Blizzard a Warcrafttal és a Starcrafttal a fantasy és a sci-fi világában kalandozott, addig a Microsoft az Age of Empires darabokkal a világtörténelem korszakiba (ókor és középkor) repítette el a játékosokat. 2002 azonban egy vízválasztó volt év volt a valós idejű stratégiák életében, ugyanis a Blizzard ekkor hozta el a Warcraft széria harmadik részét, ami alapjaiban reformálta meg a műfajt és helyezte azt új alapokra. A Microsoft szintén ekkor gondolta azt, hogy ideje egy kicsit felrázni az Age of sorozatukat, így ők is egy merészet gondoltak és egy spin-off rész kíséretében az addigi történelmi korszakokon nyugvó sorozatukat bevezették a mitológiák és istenek világába: az Age of Mythology képében.
David Chase a Maffiózók (The Sopranos) című sikersorozattal nem csupán egy kiváló gengszterszériát alkotott, hanem megágyazott a 2000-es évek sorozatreneszánszának. De hogyan született meg a mára kult-státusznak örvendő eposz a Soprano-családról? Erre ad választ az HBO kétrészes dokumentumfilmje, a Maffiózók atyja: David Chase.
Hollywood egyik régi fejősteheneként a Terminátor-franchise sem kerülheti el a végzetét. Magyarán, hogy a producerek időről időre elővegyék, és megpróbáljanak friss vért pumpálni a James Cameron 1984-es klasszikusával útjára indult szériába. Amely széria a második felvonás után minden egyes alkalommal megreformálta saját magát, más taktikával próbálta meg elérni az első két epizód által meghódított magasságokat, de minden egyes alkalommal kudarcot vallott. Olykor a sorozatnak a múlt véget nem érő szipolyozása, a konformizmusa, olykor a radikális újításai verik ki a biztosítékot a rajongóknál, és valahogy soha nem tudta elérni azt az arany középutat, ami a lehető legjobb értelemben vitte volna tovább a filmsorozat legjobban működő elemeit. És ott reformált volna, ahol hű maradt volna a sorozat eredeti szellemiségéhez, de egyúttal nem süpped bele az önismétlésbe. A Terminátor: A vég kapujában egy igencsak jól sikerült reinkarnációja a halálosztónak és egyszerre bővelkedik nosztalgikus elemekben, valamint bővíti a legendáriumot.
A túlvilág vagy még inkább a halál és az azutáni esetleges élet kérdése mindig is sokat foglalkoztatta az alkotókat. Ezt hol komolyabb, hol kevésbé komolyabb stílusban szokták bemutatni. Viszont vannak olyan esetek is, amikor az adott alkotó bár komoly mégis szórakoztató módon nyúl ehhez a témához. Ilyen alkotó például Tim Burton is, akinek kifejezett védjegye a komor gótikus stílus, amit valahogy mégis szórakoztató formában képes bemutatni a közönség számára. A Beetlejuice pedig talán az egyik leghíresebb ilyen alkotása. Habár bevallom sose értettem igazán, hogy miért is került kultstátuszba ez az alkotás, viszont a belőle készült mesét kifejezetten kedveltem. Na most, valamiért a Warner és persze feltehetően maga Burton is úgy érezte, hogy így több, mint harminc év után készítenének egy folytatást is ennek a filmek. Jobbára az eredeti szereplő gárdával. A végeredmény pedig messze nem olyan rossz, mint amire sokan számítottak.
Szokták mondani, hogy a művészetben a szabadság jó dolog, viszont minden idők legdrágább sorozatának A Gyűrűk Ura: A Hatalom Gyűrűinek az első évadánál a készítők nem kicsit átestek ennek a bizonyos szabadságnak a túloldalára. Aminek következtében, ha úgy tekintettünk, a széria első évadára, mint egy random fantasy sorozatra, akkor egy kiváló alkotást kaptunk az Amazontól, amiben néha volt pár logikátlanság. Ha viszont Tolkien-adaptációként szemezgettünk vele, akkor egy közel értékelhetetlen mű kacsingatott vissza, amiben ugyan volt pár megkapó és ötletes elem, ám mindegyikre egyenként jutott egy rakat hülyeség is.
Miközben olyan szégyentelenül lenyúlta A Gyűrűk Ura egyes párbeszédeit, monológjait és jeleneteit, hogy csak úgy pislogtunk, mint az egyszeri mordori orkok mikor meglátták, hogy a kalózok helyett holtak érkeztek meg Minas Tirithhez. Ráadásuk rendezésben az első évad sajnos messze elmaradt Peter Jackson, mára már klasszikusnak számító műveitől. Pont ezek miatt mikor véget ért A Gyűrűk Ura: A Hatalom Gyűrűi első szezonja nem igazán éreztem A Gyűrűk Ura és Tolkien világának kivételes esszenciáját, emiatt pedig félve vártam a most megérkező három résszel premierező második évadot.
Benjamin Stevenson ausztrál származású díjnyertes stand-up komikus és író első magyarul megjelent könyve címe A családomban mindenki gyilkos címet viseli. Tekinthetjük ezt egyfajta allegorikus címnek, ami egy picit akár megtévesztő is lehet az olvasók számára. A történetünk nem egy gyilkosokból álló családot mutat be. Teljesen hétköznapi családot kapunk, Cunninghaméket, akik a hétvégére összegyűlnek a hegyek között található Sky Lodge nevezetű síparadicsomban. Az ünnepélyes találkozót azon alkalomból rendezték, hogy megünnepeljék Michael szabadulását a börtönből.
(tovább…)Az Amazon giga költségvetésű A Gyűrűk Ura: A hatalom gyűrűi sorozatának a második évada a csütörtöki naptól válik elérhetővé, a Prime Video kínálatában. Ennek apropójából pedig elhoztunk nektek pár A Gyűrűk Ura világába játszódó társasjátékot, amelyek tökéletes választások lehetnek azok számára, akik elmerülnének Középfölde meseszép világába. Hiszen J.R.R. Tolkien A Gyűrűk Ura című műve egy korszakalkotó alkotás, amely nemcsak az irodalom világára volt hatalmas hatással, hanem számtalan más területre is. Tolkien elképesztően gazdag és részletes világot teremtett, amely inspirálta a modern fantasy műfaj alapjait. Így nem csodálkozhatunk azon, hogy A Gyűrűk Ura világa nem csak a könyvek és a mozgóképes alkotások világát hódította meg, hanem a videójátékok és társasjátékok univerzumát is.
Néha jó visszatérni azokhoz a történetekhez, amiket gyerekkorunkban néztünk. Teljesen mindegy hogy mai szemmel hogyan tekintünk rájuk, ezek azok a sztorik, amik vélhetően gyerekkorunkból erednek. Ezúttal két újabb Szerkesztőségi tag kedvenceit hoztam el Nektek. A magyarok által is jól ismert történeteken kívül már sokkal közelebbi vizekre is evezünk. Ebből is látható, hogy teljesen mindegy mikori meséről van szó, azok működtek. Az más kérdés, hogy a jelenünk gyerekei miket néznek, de ez a cikksorozat nem is azokról a sorozatokról, filmekről szól. A Gyerekkorunk kedvenc meséi korábbi cikkeit itt, itt és itt találjátok.
A Still Wakes the Deep egy belső nézetes pszichológiai túlélőhorror játék, ami a The Chinese Room angol fejlesztőcsapat alkotása, és a Secret Mode adta ki. A fejlesztő brigádot már korábbról ismerhetjük, hiszen nem most kóstoltak bele az iparba. Nekik köszönhetjük a méltán híres Frictional Games Amnesia horrorjátékának vadhajtását a A Machine for Pig-et, de nem állnak tőlük távol a mérsékeltebb játékélményt nyújtó címek sem.
Gondolhatunk itt olyan címekre, mint például az Everybody’s Gone to the Rapture, amibe egy angol kis falut kell felfedeznünk, és kideríteni hova tűnhettek nyomtalanul a helyi lakosok. Ennek ellenére szkeptikusan álltam megjelenés előtt ehhez a produktumhoz. Ugyanis a fejlesztők előző játékai nem kaptak a játékosok részéről magas értékeléseket, illetve a kritikusok sem voltak elájulva tőlük. A most bemutatni kívánt játékukat olyan klasszikusok ihlették, mint John Carpenter A dolog című filmje vagy Alex Garlandtól az Expedíció.
