Németország idei Oscar-nevezettje, az Én vagyok a te embered (Ich bin dein Mensch) elgondolkodtató, érzékeny és szellemes módon tárja elénk az emberek egyik legősibb vágyának, a pártalálásnak és az elmúlt néhány év egyre égetőbb kérdésének, a mesterséges intelligencia térhódításának fúzióját. Maria Schrader filmje szórakoztat és elgondolkodtat, mindezt egy meghatóan szép, ember és humanoid robot között kibontakozó kapcsolaton keresztül.
(tovább…)Amikor az Eric Kripke nevével fémjelzett, erőteljesen társadalomkritikus szemlélettel ellátott, ha úgy tetszik az elidegenedett és közönyössé vált, profitorientált berendezkedésnek görbe tükröt tartó, élőszereplős The Boys széria elstartolt, sokan legbelül talán joggal kételkedtek. Valószínűleg senki nem gondolta, hogy a Garth Ennis és Darick Robertson képregényéből készített adaptáció ekkora durranásként írja be magát a szuperhős tematikát feldolgozó sorozatok történetébe. Tehette mindezt talán azért, mert olyan témakörökkel is merészelt foglalkozni, amelyekkel korábban kevés kivételt leszámítva, senki sem. Megmutatta, hogy a hősöknek ezernyi árnyoldala lehet, hogy az ilyesfajta hatalom igenis durva jellemtorzuláshoz vezethet és amennyiben egy megakorporáció a saját termékként tenyésztett szupereket médiamanipulációval, rengeteg kenőpénzzel és akár emberek eltüntetésével is fedezi a haszon oltárán áldozva fel mindent, kevesen állhatnak az útjukba. De lássuk milyen lett a Billy Butcher és bajtársai kalandjaihoz lazán kapcsolódó, amolyan jutalomjátékként elkészített, kiegészítő animációs futam.
Mondják, hogy a gyanútlan olvasó sokszor a borító miatt nyúl először a könyvekhez. Azt hiszem, valahogy én is így lehettem ezzel, amikor még 2021 nyarán megakadt a szemem A csütörtöki nyomozóklub angolosan elegáns piros borítóján. A szép keménytáblás könyv valamelyik áruház könyvtornyán várakozott a krimi kategória alatt. Bevallom, szokatlanul szépre sikerült a kiadás, a fülszöveg ígéretes volt, az első mondatot is teljesen a helyén találtam. Megvettem. Két hét múlva már egy strandon fetrengtem a röhögéstől és három nap alatt elolvastam Richard Osman első könyvét. Pontosan azt adta, ami akkor kellett. Egy jó történetet, amit csak úgy fel lehet kapni, kifeküdni vele egy nyugágyba és teljes mértékben ki tudott kapcsolni. Nem kellett túlbonyolítani, de pont ez volt benne a jó. Valahogy az élmény mégis velem maradt és alig vártam, hogy újra átélhessem.
(tovább…)Az elmúlt években egyre több helyről lehetett hallani, hogy a Pixarból kezd eltűnni a varázs. Bár a nagyobb díjakat rendszerint besöprik, a filmjeikből mintha már hiányozna az a bizonyos szikra, ami annak idején megkülönböztette őket más stúdiók munkáitól (néhány üdítő kivételt leszámítva, mint például a Lelki ismeretek). Szerencsére a legújabb egészestés filmjük, a Pirula panda megtekintése után kijelenthetem, hogy bőven maradt még puskapor a „lámpás” cégben.
Wade Wilson titkárságát hívtad…na jó, csak az otthoni számát. A megoldandó probléma nehézségétől függően, a nagyon sok és az elképzelhetetlenül rengeteg suska közti skálán mozgó árakkal számolhatsz. A telefonod gombjainak segítségével add meg, hogy milyen jellegű munkára bérelnél fel. Egyes gomb: segítség! Rozsomák bemászott az ablakomon és valakinek likvidálnia kellene! Mondjuk ez pont ingyenes. Kettes gomb: valamilyen teljes mértékben illegális ketyere, bizgentyű, biszbasz, miafene vagy hogyishívják dinamikus kölcsönvétele. Hármas gomb: dr. Deadpool pszichológiai tanácsadására lenne szükségem. Négyes gomb: tudom, hogy ön készíti a legjobb chimichangát a világon Mr. Wilson, így érdekelne a recept. Ötös gomb: csendesen, nagyon hangosan, közepesen vészesen, esetleg amolyan ímmel-ámmal szorulna kiiktatásra valaki. Megjegyzés: amennyiben olyan személyről van szó, akit ki nem állhatok, természetesen jár a baráti és családi kupon! Kettős kereszt: engem is állandóan jó útra akar téríteni az X-Men…
Már az elején leszögezném, hogy hazudnék, ha azt mondanám nem vagyok elfogult ezzel a játékkal kapcsolatban. Talán az egyik első játékok között volt, amivel játszottam amikor Xbox-ról PC-re áttértem. A széria összes részét kipróbáltam, de messze ez volt az az epizód, amibe a legtöbb időt fektettem. Végre kezdett elszakadni a sötét, komor hangulattól és kezdett a saját útján járni a THQ csapata. A Saints Row: The Third pont a tökéletes átmenet volt számomra a második rész komorsága és a 4.rész bohóckodása között.
Januárban teljesen váratlanul ért a The Legend of Vox Machina kedvcsinálója. Az előzetes egy akcióban és adrenalinba gazdag animációs fantasy sorozatot ígért, amit főleg az idősebb korosztálynak szántak. Furcsának találtam, hogy ez ugyan mégis mi lehet, de nem kellett csalódnom. Az Amazonnak óriási köszönet, hogy Az idő kereke után egy újabb minőségi fantasy sorozattal lepett meg minket. Na, de mégis mi az, amitől a Vox Machina annyira zseniális lett?
Sam Levinson, a sorozat megalkotója és író-rendezője egy promóanyagban úgy nyilatkozott, hogy a második évad forgatásakor attól félt és azt akarta elkerülni leginkább, hogy külsőleg ugyanazt fogják eladni, mint az első alkalommal. Ezért azzal együtt, hogy meg akarta őrizni az Eufória fílinget, azt a stílust, ami olyan egyedivé és bűbájossá tette a világát, valami más érzületet is át akart adni a képeken keresztül. Míg az első évad olyan volt, mint egy házibuli hajnali kettőkor, addig a második olyan, mint egy házibuli hajnali ötkor, mikor már mindenkinek otthon kellene lennie.
Nem egyszerű a fantasyszerzők élete, ha valami újat akarnak mutatni. A műfajban jártas olvasók szinte már mindennel találkoztak, amit a könyvpiac fel tud kínálni, betéve ismerjük a heroikus fantasy kedvelt fordulatait, egyik világfelépítés vagy mágiarendszer majdnem olyan, mint a másik, egyre nehezebb olyan könyvet találni, amire tényleg azt lehet mondani: na, ehhez még csak hasonlót sem olvastam. Mondjuk úgy, hogy fel van adva a lecke annak az írónak, aki még a legkomolyabb zsánersznobokat is meg szeretné döbbenteni. Egyáltalán, mitől is lesz egy mű igazán különleges, mi teremti meg az alkotás szikráját? És persze ne hagyjuk ki az egyenletből az olvasó egyéni preferenciáit, mert hát az ilyesmi végső soron ízlés dolga is. Ez a téma már önmagában megérne egy párbeszédet, de most inkább Fonda Lee mesterművéről szeretnék nektek mesélni, és hogy számomra miért egyedülálló, több száz fantasyregénnyel a hátam mögött is.
Nincs könnyű dolga annak, aki egy addig még sosem látott oldaláról szeretné megközelíteni a lassan 80 életévét taposó Batman legendáját. Az éjszaka rettegett teremtményeként is emlegetett álarcos igazságosztót sokan, sokféleképpen álmodták már a nagyvászonra, azonban ezidáig egyik korábbi inkarnáció sem merészkedett még olyan mélyre a sötét lovagot körülvevő világ mocskában, ahogyan azt most Matt Reeves tette. A saját dekadenciája által szép lassan önmagát felemésztő Gotham nélkül ugyanis Batman talán sosem lépett volna színre.
(tovább…)
