A korábban megjelent, tárgyalni kívánt szériánk első három részét taglaló írásomban kifejtettem a címszereplő képregények lapjain leledző eredetét, plusz kitértem néhány részletre, amelyek nyolc rész után is megállják a helyüket. Azonban még ezek mellet is van jó néhány olyan adalék, amelyek miatt még egy, legalább olyan terjedelmű írást megérdemel James Gunn legújabb műve, mint a nyitány után, így vágjunk is bele.
2014-ben az Ubisoft nagyon szeretett volna kitörni az Assassin’s Creed és a Far Cry szériák váltogatásából (persze csak azután, hogy sok nagy sikerű sorozatát polcra tette már addigra, de ebbe most ne menjünk bele) és hatalmas marketingkampánnyal kihozta a Watch Dogs első részét. Ez a játék, pontosan a pofátlan marketing miatt mondhatni megbukott, habár véleményem szerint kifejezetten érdekes és szórakoztató volt. De a visszhang miatt a francia kiadó inkább úgy döntött, hogy a második részre teljesen átgondolja a koncepciót. Vajon így jobb játék született? Az alábbi sorokban igyekszem kifejteni.
Még nem volt olyan régen a második világháború, hogy ne legyen senki, aki emlékezzen rá. Tisztában vagyunk a háború borzalmaival, hogyha egyre kevesebb ember is él, aki mesélhetne akár a Don-kanyarról, akár Budapest ostromáról. A keleti határunkon túl azonban éppen most történnek azok az események, amik szomorú családi históriákként fognak tovább élni.
Sok vita van az egyes mesék hatásairól és természetesen a vita egyik fő pontja, hogy vajon a régi vagy pedig az új típusú mesék a jobbak. Noha persze azt sem könnyű meghatározni, hogy mi és mikortól számít réginek, mert például azok a mesék, amelyek az én gyerekkoromban még újak voltak mostanra már inkább régieknek számítanak. Ráadásul vannak olyan mesék, amelyek számos újrafeldolgozást kaptak vagy akár még a mai napig is folytatódnak valamilyen formában. Lásd például a Spongyabob című alkotás. Az igazság azonban az, hogy mindig is voltak, vannak és feltehetően lesznek is majd jó és rossz mesék. A különbséget pedig sokkal inkább abban kell keresni, hogy milyen szellemiségben készültek vagy éppenséggel készülnek az egyes alkotások. Márpedig ilyen téren megfigyelhető, hogy az úgynevezett régebbi mesék általában véve inkább szólni akartak valamiről, míg az újabb típusú mesék inkább már csak pusztán szórakoztatóak szeretnének lenni. Azonban szerencsére vannak olyan alkotások és persze olyan alkotók is, akik igyekeznek valahogy összekombinálni ezeket a dolgokat és ilyenkor születnek meg az olyan alkotások, mint a Cuphead Show.
Számtalan jövőkép merülhet fel bennünk, ha belegondolunk egy kicsit, hogy az emberiség milyen irányba tart. Egyeseknek pozitív, másoknak negatív. Azt csakis a jövő fogja eldönteni, hogy melyik irányba fog billenni a mérleg nyelve. Már egy jó ideje úgy élünk, hogy egyes igényeink kielégítése érdekében a fülünk botját sem kell megmozdítanunk. Elég egy gombnyomás, egy feliratkozás és kényelmi szolgáltatások hada lep meg minket akár saját otthonunkban is. Ám abba csak nagyon kevesek gondolnak bele, hogy mi lesz, ha egyszer a rendszer összeomlik. A Netflix BigBug című filmje nem rejti véka alá a személyes véleményét.
A Holdkelte a Luna-trilógia zárókötete, a korábbi kötetekről már mi is beszámoltunk nektek, ezeket itt és itt tudjátok elolvasni. Nehéz dolgunk van, ha hirtelen szeretnénk egy végső, összefoglaló képet adni Ian McDonald nagyszerű sci-fi trilógiájáról. Egyszerre érzem megfoghatatlannak és kihívásnak. Egyrészt egy nagyon nagy, hihetetlenül kidolgozott és komplex világról van szó. Másrészt a három könyv után, hiába olvastam el mindet az utolsó oldalig, mégis olyan érzésem maradt, hogy nincs teljesen lezárva.
(tovább…)A Marvel’s Avengers besülése után úgy tűnik nekem, hogy visszafogottabb volt a hype az új játék körül. Első ránézésre nem is fogott meg annyira – fenntartásokkal kezelek játékadaptációkat – de végül ajándék formájában megkaptam és nagyon kár lett volna kihagyni, ugyanis ritkán sikerül ennyire eltalálni egy játékadaptációt.
Ha valaki igazán rajong egy adott alkotásért, akkor azt akár mértéktelen mennyiségben is képes fogyasztani. Legyen szó könyvekről, filmekről, sorozatokról, képregényekről vagy pedig videojátékokról. Ráadásul ezek a különböző felületek sok esetben össze is szoktak függeni egymással, ezáltal pedig egy sokkal kiterjedtebb élményt képesek nyújtani. Számos ilyen alkotás van és az sem titok, hogy az alkotók sokszor tudatosan igyekeznek is ilyen módon kiterjeszteni az adott alkotást. Már amikor és amennyire lehetséges. Ezt hívják franchise-osításnak. Részemről nem titok, hogy hatalmas Star Wars rajongó vagyok, aminek a legfőbb oka, hogy annak idején ez volt az első film, vagyis hát a Baljós árnyak, amit gyerekként moziban láttam és bár az idő múlásával némileg árnyalódott bennem a franchise-ról alkotott kép. Viszont minden hibájával együtt még most is képes magával ragadni ez az alkotás per széria. Éppen ezért kimerem jelenteni, hogy a Book of Boba Fett, sajnos nem tudom, hogy mi a magyar címe a legjobb dolog, ami ezzel a szériával jelenleg történhetett. Nem feltétlenül állítom, hogy ez lett az eddig legjobb Star Wars-os alkotás. De határozottan az, amire a franchise-nak szüksége volt. Azonban ennek megértéséhez kénytelen vagyok spoilerezni a sorozattal kapcsolatban. Szóval ennek tudatában olvassa tovább mindenki ezt a cikket.
A Naughty Dog 1986-os alapítása óta számtalanszor bebizonyította, hogy mestere a PlayStation platformra fejlesztett játékoknak. A fejlesztő nevéhez olyan neves címek kötődnek, mint a Crash Bandicoot, a The Last of Us, illetve az Uncharted franchise. Azonban a stúdió nemcsak a játékok megalkotásában, hanem a köré írt zseniális és kreatív történetek megírásában is jeleskedik. A Sony pedig úgy döntött, hogy platformjának egyik legnagyobb címét viszi idén vászonra a nagyközönség elé. Az Uncharted széria története és játékmenete rengeteg potenciált tartogat magában. A kérdés az, hogy a filmadaptáció mennyire használja ki ezeket a grandiózus lehetőségeket.
A krimi az egyik, ha nem a legnehezebb műfaj. Ennek legfőbb oka, hogy ennél a műfajnál az alkotónak meglehetősen képben kell lennie az adott alkotással. Ugyanis ahhoz, hogy egy krimi bármennyire is működőképes legyen, ahhoz kellően összetettnek és kidolgozottnak kell lennie. Tehát nem lehetnek benne sem felesleges részek, sem pedig elvarratlan szálak. Kivéve persze akkor, hogyha egy többrészes alkotásról van szó. Emiatt az alkotók egy jelentős része nem is feltétlenül szokott teljesértékű krimiket csinálni, hanem inkább csak egy afféle nyomozós történeti szálat szoktak belerakni az adott alkotásba, ami így egy lényegesen nagyobb alkotói szabadot ad és ezt általában arra szokták használni, hogy más műfaji elemekkel vegyítsék azt a bizonyos alkotást. Ugyanis bár a legtöbb műfajra igaz, de a krimire különösen, hogy nem is annyira a történet az, ami igazán érdekes, hanem az, ahogyan az meg van valósítva. Márpedig a megvalósítás terén mindig lehet valami újat vagy különlegeset vagy éppenséggel akár érdekeset is mutatni. Erre igyekszik kísérletet tenni a Páduai is.
