Ha már úgyis lemaradtam arról, hogy azért szidjam a játékot, mert nincs benne rendes térkép, jó lesz szétboncolni, hogy mi az, ami miatt a Starfield mint játékuniverzum alulmarad a többi naggyal szemben, spoilerekkel.
Több, mint tizennégy évvel ezelőtt robbant be Antoine Bauza alkotása a 7 Csoda társasjátékok piacára, amivel aztán Bauza egy életre beírta magát a társasjátékok történelemkönyvébe. Ugyanis a játéka gyors, szórakoztató, illetve könnyen tanulható, ráadásul remek marketinget épített köré. Na, de lássuk milyen is maga a játék!
A Far Cry a Ubisoft egyik legrégebben futó, jelenleg is folyamatosan aktív sorozata. És habár voltak hullámzások a széria sikerében, de messze nem osztotta meg soha annyira a közönséget, mint a kiadó más címei alatt futó játékai és nagyjából sikerült stabilan hoznia ugyanazt a relatív vállalható szintet. A magam részéről én már az első rész óta nagyon szeretem a Far Cry játékokat és habár soha nem ragadott magával annyira, mint mondjuk a szintén Ubisoftos Assassin’s Creed, de mindig szívesen ültem le elé. Ugyanakkor azt is el kell ismerni, hogy a negyedik résznél már megjelentek a repedések a szérián, az ötödik epizód pedig már egyértelműen mutatta a Ubisoft formula kifáradásának jeleit, amit már annyi helyen, annyiszor tárgyalt mindenki. Éppen ezért esett nekem ki a Far Cry hatodik része, amit csak most, két és fél év után vettem elő. Na de igazam volt-e vajon, hogy nem rohantam azonnal végigjátszani?
A Hit Man három szóval összefoglalható: szerelem, gyilkosság, Richard Linklater. A Sráckor és a Mielőtt-trilógia rendezője ezúttal a bérgyilkosság témájához nyúl. Linklater az érdekes és tőle talán kicsit rendhagyó alapkoncepcióhoz a valóságból merít inspirációt, amit humorral tálal a közönségnek. Mit tud ebből kihozni a Netflix felületén?
Tavaly májusban olyan dolog történt kis hazánkban, ami nem csak itthon, hanem még a világon is kivételesnek és rendkívüli eseménynek minősült volna a gamerek és a videojátékokhoz bármilyen formában kapcsolódó emberek számára. Ez volt az első Gamer Symphony a Budafoki Dohnányi Zenekar kottájából, amely esemény keretein belül híres és kevésbé híres, de mindenképp remek videojátékos zenéket vittek színpadra. A végeredmény pedig nem csak kiválóra, de úgy fest hagyományteremtőre sikeredett, ugyanis csak egy picit több, mint egy évvel később, vasárnap, június 9-én ismét megrendezésre került az MVM Dome-ban a második Gamer Symphony koncert, amit talán lekicsinylő is így hívni, ugyanis a második felvonás már egy komplett audiovizuális showműsorként tárult a szemeink és a füleink elé.
Jeff Nichols (Éjjeli látomások, Mud) legújabb filmje, Motorosok egy letűnt kor ideáját próbálja bemutatni a nézőjének, sajnos kisebb sikerekkel. A direktor Danny Lyon fotós ikonikus fotósorozatát veszi alapul, így a film középpontjában egy chicagói motoros klub, a Vandálok élete áll, a felemelkedésüktől egészen a bukásukig.
Akkora csendben adta ki az Xbox Game Studios a Ninja Theory által fejlesztett Senua’s Saga: Hellblade II című játékát, hogy ha nem követem, talán észre se veszem, hogy megjelent. Vajon megérte a várakozást?
A filmtörténelem egyik legepikusabb szörnyének számít ma is. Nem hatnak rá a földi lőfegyverek, fogai közül sugárzó atomrobbanást megidéző lehelletet bocsát ellenségeire és rendkívül gyorsan regenerálódik. Godzilla lényét (vagy eredeti nevén Gojirát) nem kell bemutatni senkinek. A kaijuu filmek hatalmas szörnye 1954-ben debütált a japán mozikban. A Toho stúdió a kerek évforduló alkalmából egy új filmmel tiszteleg a szörnymozik nagyapjának, amellyel az eredeti alkotás gyökereihez kívánnak visszanyúlni.
Benoît Delhomme rendezői debütálásában két hollywoodi nagyágyú, Anne Hathaway és Jessica Chastain harcát látjuk kertvárosi idillbe ágyazva. Az alapsztori ugyan kifejezetten jó alapanyag izgalmas kérdések felvetéséhez, azonban erős túlzás az Anyai ösztönt pszichothrillernek nevezni: a túljátszott érzelmeknek nem érezzük a súlyát, az ütősnek szánt csavarok pedig sem az adrenalinszintünket nem dobják meg, sem az agytekervényeinket nem mozgatják meg.
Bevallom nem igazán szeretem a novellásköteteket, illetve úgy általában véve a novellákat. Ennek egyfelől főként az az oka, hogy én speciel inkább jobban kedvelem a hosszabb, egybefüggőbb történeteket. Másfelől pedig mert legtöbbször azt tapasztalom, hogy a novella szerzők úgy tekintenek erre az egész dologra, hogy ez most az ő pillanatuk a tündöklésre és általában valami olyan elvont és groteszk dolgot mutatnak be, aminek sok esetben semmi értelme. Vagy ha mégis, akkor azt sokszor ilyen nagyon kifacsart és művészieskedő keretbe foglalják, ami finoman szólva is taszítani szokta a közönség egy jelentős részét. Az pedig már csak külön felháborító szokott lenni, amikor egyesek azt mondják, hogy ezeknek az alkotásoknak a megértéséhez valamilyen kulturális és/vagy intellektuális tudásszint szükséges, hol ott a legtöbb esetben ezek a cuccok valójában csak egy pocsék alkotó pocsék munkái.
Habár igaz, ugyanez az állítás speciel az úgynevezett szépirodalmi alkotásokra is érvényes, amik … nos fogalmazzunk úgy azok az alkotások szintén a komfort zónámon kívül helyezkednek el. Ennek ellenére hébe-hóba azért beszoktam vállalni egy-egy ilyen jellegű alkotást. Noha leginkább azért, mert általában nem szoktam tudni, hogy pontosan mibe is nyúlok bele. Valamint, mivel nem titok, hogy ez a mostani alkotás történetesen egy általam kedvelt újság a Magyar Hang által fenntartott kiadó berkein belül került kiadásra, akiknek részben ezáltal is szeretném valahogy támogatni a munkájukat. Politikai hovatartozástól függetlenül.
