A napokban vált elérhetővé a Netflix oldalán Adam Sandler új filmje, az Uncut Gems. A kritikusok összességében nagyon lelkesen az alkotást illetően, sok rajongó pedig fel van háborodva Sandler Oscar-jelölésének elmaradásán. Azt mindenképp el kell ismerni, hogy a filmnek vannak erényei és Sandler méltatása is jogos, de az összkép talán igényel egy kis árnyalást.
Guy Ritchie legutóbb az élőszereplős Aladdin történetével szórakoztatta a nagyérdeműt, ami ugyan anyagilag sikeres volt, de különösebben innovatív történetmeséléssel senki nem vádolhatja a filmet. Ritchie egy ideje már az Aladdinhoz hasonló nem túl ötletes projektekkel foglalta le magát, pedig a hírnevet számára A Ravasz, az Agy és két füstölgő puskacső, illetve a Blöff című méltán népszerű, humoros, ötletes és fordulatos filmek hozták el. Az Úriemberek ehhez a vonulathoz próbál visszatérni, és szerencsénkre nem is eredménytelenül.
Hayao Miyazaki kétségtelenül az egyik legnagyobb név az animációs szakmában, mind a tradicionális, manga-vonalról, valamint az amerikai rajzfilmek terén is (ami egyszerre inspirálja Miyazakit és készteti másolásra a nyugati stúdiók tömkelegét is). Aki valamennyire járatos a rajzfilmek vagy a mangák világában, tudja kicsoda Miyazaki. Vagy ha így hirtelen nem is ismerős, a temérdek klasszikus filmje közül biztos látott jópárat.
Legyen az a gyerekvilág fantáziáin alapuló Totoro – A varázserdő titka; az alternatív világháborús Európában játszódó varázslótörténet, a Vándorló Palota; a környezetszennyezés és a háború veszélyeit taglaló Nauszika – A szél harcosai, valamint A vadon hercegnője; vagy a japán folklórra erősen építő Chihiro szellemországban, ami egy lány elfüggetlenedését mutatja be. A sor itt korántsem zárul be, azonban a mai cikkünkben nem ezeknek az örökzöldeknek a dicséréséről lesz szó. Éppen ellenkezőleg! Ma áttekintjük pár olyan munkáját a mesternek, amikről az átlag közönség kriminálisan keveset tud, ám bőven megérdemlik a figyelmünket.
Óz, a csodák csodájának történetéből minden bizonnyal sokan ismerik a kis Dorothy karakterét, aki Kansas-ből Óz birodalmába kerülve csodálatos kalandokban vehetett részt. A mese világa szívmelengetően aranyos, Dorothy nem véletlenül lett a filmtörténet egyik legközkedveltebb és legismertebb kislánya. Arra már kevesebbet szoktak gondolni a rajongók, hogy az őt játszó gyermeknek valahogy fel is kellett nőnie. Az egykori kislánynak pedig végig magán kellett viselnie a sztárgyár által ejtett korai sebeket.
No nem kell megijedni, nem jelentették be a half-life 3-at, de van azon kívül bőven még felfedeznivaló a Half-life világában. Csak pár hónapja hogy bejelentette a Valve az új VR-eszközük húzójátékat, ami nem mellesleg most tényleg Half-life játék (közel 10 év óta az első!), és úgylátszik meg is fog jelenni. Ám amíg erre várunk türelmesen (meg egy zsák pénzre hogy a Steam VR készülékét megvehessünk), érdemes odafigyelni a modolóközösségre, akik azóta sem adták fel a Half-life életben tartását.
Ennek egyik ragyogó példája a nemrég teljesen befejezett Half-life 1 felújítása, ami szintén lassan 10 éve már hogy készülőben van. Azonban megérte várni, a Crowbar Collective újra bebizonyította hogy jóval többek egy felértékelt modolócsoportnál.
Az eredeti címet (Sibyl) jócskán túlcifrázva érkezett a hazai mozikba Justine Triet legújabb filmje, amelyben egy pszichológus és páciense néhol „szerepcserés” és nem éppen zökkenőmentes kapcsolatát követhetjük végig.
Triet a Victoria (2016) után ismét az egyre foglalkoztatottabb francia nemzeti kincset, Virginie Efirát tette meg főszereplőnek, akit többek között olyan mozikban láthattunk, mint az Életem NAGY szerelme, a Felcsípve, a Szabadúszók és még sok, Magyarországot sajnos elkerülő produkcióban. Efira fő profilja a romantikus filmek humorral és drámával fűszerezve (ennek tökéletes arányait a franciák mesterien tudják kikeverni). Ezúttal azonban olyasvalaki bőrébe bújt, akinek hivatása, hogy segítsen mások életét helyrerakni, valójában azonban talán az összes páciense közül a saját élete van leginkább romokban.
Sam Mendes háborús tematikájú filmjét – az 1917-et – jócskán megelőzte a hírneve. A különféle beszámolómorzsák alapján mesterműre számíthattunk, és bár ez a titulus technikai aspektusok felől vizsgálva nem érdemtelen, épp utóbbi erőssége miatt válik egyoldalúvá a végeredmény. Szociográf jellege okán nem befogadóra, hanem nézőre van szüksége Mendes filmjének – még, ha a néző csalfán szereplőjévé is válik a látottaknak. A film sajátos realizmusa viszont kétségtelenül bravúr.
Taika Waititi neve a legtöbb filmrajongó szemében egyet jelent az egyedi hangvételű, színvonalas szórakoztatással. Ha pedig olyan rendhagyó témát talál, mint a képzeletbeli barátjának Hitlert választó kisfiú története, ráadásul Scarlett Johansson és Sam Rockwell is részt vesz a megvalósításban, abból könnyen születhet egy egészen elképesztő alkotás.
A mandalore-i amennyire faéknek tűnik, épp olyan mértékben komplex helyzetű. Az a fajta sorozat, ami nem ígér sokat, így érthetetlennek is tűnhet, hogy ekkora hájphadjárat lengi körül. Valahol viszont érthető, hogy az az alkotás, amelyik nem hitegeti nézőjét kreált kérdések garmadájával az expozícióban, szükségszerűen szimpatikus lesz. A pilot után megnéztük, hogy hogyan teljesít az első Star Wars sorozat.
