Az elmúlt években egyre több helyről lehetett hallani, hogy a Pixarból kezd eltűnni a varázs. Bár a nagyobb díjakat rendszerint besöprik, a filmjeikből mintha már hiányozna az a bizonyos szikra, ami annak idején megkülönböztette őket más stúdiók munkáitól (néhány üdítő kivételt leszámítva, mint például a Lelki ismeretek). Szerencsére a legújabb egészestés filmjük, a Pirula panda megtekintése után kijelenthetem, hogy bőven maradt még puskapor a „lámpás” cégben.

Meilin Lee – a barátainak csak Mei – a tizenhárom évesek mozgalmas életét éli. Szorgalmasan teljesít az iskolában és a különórákon, összejár a barátnőivel, a szabadidejében pedig segít a szüleinek, akik egy buddhista templomot üzemeltetnek Torontóban. Azonban a tökéletes és rendezett élete egy nap alatt a feje tetejére áll, amikor egy félreértés miatt a meglehetősen szigorú édesanyja csalódik benne, és mindennek tetejébe az osztálytársai is kipécézik őt. Az intenzív stressz valami egészen váratlant szabadít fel Meiben: másnap reggel arra ébred, hogy ember nagyságú vörös pandává változott. Mint kiderül, a családja nőtagjait egy ősi átok sújtja, és ezt egy speciális szertartással lehet csak megtörni. De ahogy Mei kezd megbarátkozni az új énjével, egy új, még súlyosabb dilemmával kell szembenéznie: választania kell a barátai, és a családja által támasztott elvárások között.

A rendező, Domee Shi már a 2018-as rövidfilmjével, a Bao-val bizonyította, hogy nagyon jól ért az önéletrajzi ihletésű, személyes hangvételű animációs történetekhez, és ez most sincs másképp. Erre alapozva néhány külföldi kritikus szerint a Pirula panda szinte csak az ázsiai közösség tagjai számára érthető, értékelhető. Én ezzel egyáltalán nem értek egyet, mert a film története egy olyan univerzális témát jár körül, amit a legtöbb ember az élete során átél, ez pedig a tinédzserkori elszakadás a szülőktől. Ahogy az ember kezdi kialakítani a saját személyiségét, már nem annyira a szülők és a család által támasztott elvárásoknak, hanem a barátoknak és saját magának akar megfelelni. Ez elkerülhetetlenül konfliktusokhoz vezet, és attól függően, hogy sikerül rendezni ezeket, megerősítheti a családtagok közötti kapcsolatot, vagy akár meg is mérgezheti.

A film két központi karakterének, Meinek, és az édesanyjának, Ming Lee-nek a viszonyát is ez határozza meg, ami a film fő mozgatórugója. Mei a történet elején a tipikus „jó gyerek”, aki csak ötösöket hoz haza az iskolából, és mindig szót fogad a szüleinek. De ahogy a panda ereje felszabadul benne, rájön, hogy több van az életben annál, mint hogy állandóan másoknak feleljen meg. Ming Lee első ránézésre igazi kontrollmániás szülőnek tűnik, aki a lánya életének minden részletébe bele akar szólni, és azt szeretné, hogy ő teljesítse be azokat az álmait, amiket neki nem sikerült. De ahogy közelebbről megismerjük őt, rájövünk, hogy végső soron jót akar a gyerekének, még ha a módszerei megkérdőjelezhetők is. És amint belép a történetbe Mei nagyanyja, rögtön megértjük, hogy miért is lett olyan Ming Lee, amilyen. Talán még egy animációs film sem mutatta még be ilyen érzékletesen, hogy az örökölt családi minták milyen drasztikus hatással lehetnek több generáció életére is.

Rajtuk kívül Mei édesapja és barátnői voltak emlékezetesek. Jin a történet első felében leginkább a humor forrása, mint a felesége minden szavára magát haptákba vágó „papucs” férj, de amint Mei kezdi elveszíteni az irányítást nem csak a panda, hanem a saját élete felett is, lelki és érzelmi támasza lesz a lányának. Miriamot, Abbyt és Priyát pedig nem csak a kedvenc fiúbandájuk, a 4*Town iránti rajongás köti össze, hanem az őszinte barátság, és a tudat, hogy minden helyzetben számíthatnak egymásra.

A Pirula panda premierje előtt többen írták, hogy a film animációjának stílusa nem elég „Pixaros”, és inkább emlékeztet az animékre. Az valóban igaz, hogy a szereplők, de legfőképpen Mei arckifejezései néha tényleg a japán animációs filmeket idézik, de úgy egészében a karakterek designja engem sokkal inkább a Wallace és Gromitot jegyző Aardman stúdió figuráira emlékeztetnek. A hátterek viszont a Pixartól már megszokott rendkívüli részletességgel vannak kidolgozva: a szemünk előtt elevenedik meg a 2000-es évek eleji Toronto, és annak kínai negyede. Az olyan apró, de mégis sokat jelentő részletekbe már bele sem megyek, mint amikor Mei a panda formájában megijed valamitől, akkor felemeli a mellső lábait, akárcsak az igazi vörös pandák. Az aláfestő zenéket sem érheti panasz: Ludwig Göransson jó érzékkel vegyíti a hagyományos ázsiai dallamokat az ezredforduló popzenéjének hangzásvilágával.

Szóval ha valaki attól fél, hogy a Pixar új filmje nem méltó a stúdió korábbi alkotásaihoz, ne tegye! A Pirula panda egy rendkívül aranyos történet valódi mondanivalóval és tanulsággal, valamint egy igazán üde színfolt a jelenlegi animációs filmek között. A júniusban érkező Lightyear-nek fel kell kötnie a gatyáját, ha túl akarja szárnyalni.