Párizs (nem) alszik
Tizenöt éve mutatták be kis hazánkban a fenti remekművet, ami azóta – abszolút méltán – kultuszfilm státuszba került. Eljátszottam a gondolattal, hogy mai, felgyorsult, összezsugorodott világunkban (pontosabban, ha ma született volna eme írás), okos telefonokra „komponálva” hogy nézne ki egy villám-filmkritika. Nagyjából így.
Párizs – Hollywood – Párizs. Jean-Pierre Jeunet eddigi pályája során ezt az utat járta be. Túl a méregerős vizualitású Delicatessenen, a szívbemarkolóan szép Elveszett gyerekek városán és az Alien 4. kissé balul sikerült kitérője után visszatért hazájába, és készített lefegyverzően bájos filmet.
A narrátor meleg hangja kíséri a filmet nyitó, idilli nyugalmat árasztó képsorokat. Pillanatképek Párizsról, béka-perspektívából, melyekből kiderül, hogy a gallok is egyszerű, hétköznapi emberek, de korántsem átlagosak. A csodabogarak közé egyenesen anyja szülőcsatornáján keresztül (sic!) robban be Amélie Poulain (Audrey Tautou játssza megejtő eszköztelenséggel), a gazdag fantáziával és érző szívvel megáldott kis „hófehérke”. A kislány, barátok híján megteremti saját benső, élénk színekkel megfestett világát, és a családi tragédia után elhagyja a családi fészket, s vele rögeszmés apját. Pincérnőnek áll, majd egy vélt csoda folytán önkéntes, altruista „angyallá” lesz. Embertársai kisiklott magánéletét, lelki zűrjeit simítgatja, rántja helyre, miközben őt magát is megkörnyékezi a kis meztelen nyilas, Ámor.
Jeunet alkotása dramaturgiai és vizuális ötletek, fordulatok tömkelegével szolgál az arra érzékeny szeműek, és üde, kissé fanyar humorral mindenki számára. Ízig-vérig európai mozi, amely tengerentúli társainak műfaji elemeit kombinálja a Montmartre-i avantgárd ártatlanul újító szellemiségével, amiben egy kopottas ál-házivideó formájában még a digitális animáció is szerepet kap. Naiv tündérmesébe oltott komédia, némi románccal nyakon öntve. A mű szerelmi szála könnyen émelyítő giccsbe fulladhatna más alkotók keze alatt, itt azonban a minden képkockát átható (ön)irónia, szépen irányban tartja mű szekerét tengelytörés nélkül.
Az Amélie csodálatos élete operatőre, Bruno Delbonnel egy minden hájjal megkent, álmodozó restaurátor. Vérbő színei, extrém kameraszögei, lüktetőn rángó felvevőgépe nyomán élettel telnek meg a párizsi művész negyed utcái, terei. Pulzáló vörös, sárga és meleg barna árnyalatú háttér előtt zajlik ez a mai mese. Minden gyermeki bája, lekerekítettsége ellenére a film összes momentuma a való életből ellesett, ugyanakkor röghöz kötött esendőségünknek tükröt is tart. Melegszívű Amélie pedig bármelyikünk védőangyalkája is lehetne…