Aki nem él burokban, az bizonyára felfigyelt arra hogy a fantasy és a sci-fi új erőre kapott és virágkorát éli. Ez nem véletlen, ugyanis az ember a mai világban szeret ezekbe a mesterséges világokba menekülni. Jobb is elbújni ezekben a kis univerzumokban, mert könnyen ráláthatunk arra, hogy mi a probléma mondjuk az emberrel vagy a társadalommal. Az Apple eddigi legnagyszabásúbb sorozata, az Isaac Asimov által írt Alapítvány ezt a témát járja körbe, többek között a pszichohistória által. Mielőtt még a továbbra kattintanál tudd, hogy nem olvastam a regényeket, így csak a sorozat első két epizódjáról tudok véleményt alkotni. 

Az AppleTV+ 2019 novembere óta kezdte meg működését olyan szériákkal, mint a Jason Moma nevével fémjelzett See, vagy a metoo-botrányt feldolgozó The Morning Show. Hozzájuk csatlakozott a sokak által szeretett, és immár hétszeres Emmy-díjas Ted Lasso, de megemlíthetjük a For All Mankindot, vagy a Servantot is. A lista egyre hosszabb és hosszabb lesz és mi ennek nagyon örülünk. Még pedig azért, mert a Netflix igencsak foghíjas kínálatával szemben az Apple inkább a minőségre törekedik, ami egyre inkább szembetűnő. Ebbe a sorba állt be a tegnap debütáló Alapítvány is, amit sokan a jövő hónapban hazánkban is megjelenő Dűnével emlegetnek egy lapon. Szerintem még tegyük melléjük a Star Wars-t is és megkapjuk a sci-fi három alapkövének számító univerzumot. Persze ezzel lehet vitatkozni, hogy ki mit sorol a legjelentősebb alkotások közé, de az biztos, hogy előbbi kettőnek ott a helye a dobogón. 

A Galaktikus Birodalom huszonöt millió bolygót fog össze, aminek középpontjában a Trantor található. Ezen a több szintes bolygón uralkodik I. Cleon császár (Lee Pace), aki a különböző korosztályú klónjaival, vagyis Pirkadat és Alkony testvérrel osztja meg a hatalmat. Ugyan együtt felelnek a Birodalom irányításért, de Cleon Nap testvérként kiemelkedik a trióból. A cselekmény gyújtópontja két esemény, az Anakreón és a Thespis bolygó népei közötti háború, valamint a Hari Seldon (Jared Harris) által kitalált tudomány, a pszichohistória. Ezt úgy kell elképzelni, hogy különféle matematikai módszerekkel könnyen megjósolható az, hogy mit hozhat a jövő. Seldon pedig arra jut, hogy a Birodalomra harmincezer év sötétség vár, mert a hanyatlás már elkezdődött. Egyelőre nem tudjuk, hogy pontosan mit is ért ez alatt a tudós, de a folytatásokban lehet kapunk rá választ. Lehet, hogy a fentebb említett két nép közötti háborúskodást?

Jó uralkodóhoz képest Celon nem ért egyet ezzel a számítással és számonkéri Harin és újdonsült tanítványán, Gaal Dornickon (Lou Llobell), hogy vonják vissza az elméletüket, mert így könnyen meginoghat az emberek bizalma. Azt pedig egyetlen államférfi se szereti, ha a népe nem bízik benne. Ezért Sheldont, Dornickot, a tudós fogadott fiát Raych Fosst (Alfred Enoch) és a pszichohistória ‘tanítványait’ száműzik a Birodalom legkietlenebb bolygójára, a Terminusra. Dióhéjban ennyi az alapsztori, de ennek temérdek érdekes és komplex rétege van, ami kiemeli Asimov klasszikusának adaptációját. Példának felhozható Dornick és az anyabolygójának, a Synnaxnak a története, ahol egy nagyon vallásos közösség él. Itt üldözik a kíváncsiságot és lényegében a gondolkodást is megvetik. Ha a fiatal lányhoz hasonlóan gondolkodsz, akkor pedig nem maradhatsz egy ennyire begyöpösödött helyen. 

Nagyon érdekes az, hogy az eddig látottak alapján bár egy szemet gyönyörködtető sci-fi világot kapunk, mégis találhatunk benne számunkra is ismerős tárgyakat, elemeket. Az, amikor egy űrhajó száll le a cölöpházas Synnaxra, egy aprócska vizuális adalék a világ atmoszférájához. Mert itt bizony van és lehet is mit nézni és ez még jobban bevonzza a nézőt. Meg merem kockáztatni, hogy az Apple eddigi legnagyszabásúbb szériája, Marvel-filmeket megszégyenítő látvánnyal rendelkezik. Konkrétan szemgazmust élhetnek át az erre fogékonyak, mert annyira szép minden, hogy az már-már leírhatatlan. Elég ha megnézitek az openinget, mert hasonló képi világot kapunk az eddigi két óra során is. 

Ehhez olyan díszleteket és ruhákat kapunk, amiket csak a legjobb kosztümös filmekben láthattunk. A régi birodalmakat idéző öltözéken át, a legfuturisztikusabb, törzsi viselethez  hasonló ruhákba látjuk a karaktereket. Szintén megmutatkozik a régi és az új ellentét, mert míg a látó papoknak nevezett rend tagjai csuhákba járnak, addig Cleon nagyon modern páncélt hord. A zenére se lehet panasz, mert a legújabb God of Warért felelős Bear McCreary egy nagyon változatos soundtracket kanyarított David S. Goyer víziójához. Kíváncsi vagyok, hogy az eddig zenéket még hova lehet fokozni. 

Viszont térjünk rá a negatívumokra is, mert abból is akad pár. Kezdjük ott, hogy a hozzám hasonlóaknak, akik egyáltalán nem ismerősek ebben a gigantikus és szerteágazó történetben, azoknak nagyon sok már az a két rész is. Csak kapkodod a fejed a különböző személy és bolygónevek hallatán, hogy megpróbáld összerakni, hogy akkor ki kicsoda és éppen hol tartózkodik. Ezen a sok matematikai kifejezés pedig nem segít, mert csak egy újabb szőnyeget húznak ki az ember lába alól. De ugyanitt megemlíthetném azt, hogy színvonalban a második rész ha nem is sokkal, de gyengébb a pilotnál. De ezen felesleges rugózni, elvégre egy tíz részes etapból kaptunk csak egy kis ízelítőt. 

A baj az arányokkal van, mert gyanítom, hogy a könyveket ismerők számára is nehéz kibogozni a kapcsolati hálókat. Olvastam és hallottam is, hogy sokan felháborodtak azon, hogy a két főbb szereplőt afroamerikai színésznők alakítják. Ez szerintem csak egy olyan dolog, amin teljesen felesleges csámcsogni? Hozzátesz vagy elvesz valamit a sorozatból? Nem hiszem. Amin viszont kiakadtam, az az, hogy a rajongók nem tetszésüket fejezték ki, hogy még csak köszönőviszonyba sincs a Goyer által felügyelt sori az Asimov által leírtakkal. Itt viszont álljunk meg egy nagyobb lélegzetvételre, mert egy kis gondolkodásra invitállak titeket.

Ez a könyvben sokkal jobb volt panaszkodás már kezd nagyon elcsépelt lenni. Hasonlót kapott a nyakába Villeneuve is, csak ő annyi eltéréssel, hogy az ő Dűnéje nagyon könyvhű adaptáció lett. Most akkor el kell végre dönteni, hogy mi a fontos! Kövesse az adaptáció kiskutyaként a leírtakat, vagy térjen el azoktól? Mert mindkettőnek megvan a maga előnye is hátránya. Nem is értem, hogy sokan miért lovagolnak még ezen a témán. Teljesen magától értetődő, hogy amit olvasol az számodra sokkal szimpatikusabb, mert ott te vagy a rendező. Szemben egy filmes vagy sorozatos adaptációval, ahol egy másik ember elképzelését láthatod. Az meg tényleg mellékes, hogy a két médium között dramaturgiában rengeteg különbség van, mert amitől a könyvben tátva marad a szád, arra a sorozatban csak legyintesz egyet.   

Az első két rész alapján egyértelműen kijelenthető, hogy az Alapítvány egy hihetetlenül komplex, intrikával és politikával foglalkozó sztori, ami többek között a civilizáció működését is kutatja a Hari Seldon által kitalált pszichohistória segítségével. Nagyon érződik a vihar előtti csend, de egy tíz epizódos sorozaton ezt még ne kérjük számon! Szívesen mondanám, hogy nyugodtan nézzétek meg, de ez egy nagyon bonyolult és lassú folyású sztori, ami nagy odafigyelést igényel. Viszont aki hozzám hasonlóan fogékony erre, az biztos igazi ritkaságra talál. Türelmesen várom, hogy hova fut ki a cselekmény, mert ebben az univerzumban rengeteg lehetőség van, amit bízok benne, hogy ki is használnak. Bízok benne, hogy egy igazi zászlóshajóra akadt ezzel a sorozattal, az AppleTV+, mert lehet, hogy évek múlva, de ők lesznek minőségben a legjobbak.