„Mutánsok. Felfedezésük óta félelemmel, gyanakvással és gyűlölettel tekintettek feléjük.” (Charles Xavier)

A queer-elméletet a legkülönfélébb filmekre lehet alkalmazni. Még az olyan szuperhősfilmekre is, ahogy azt már mások is megállapították, mint az X-Men széria. De mégis, mi a queer elmélet? Egy másfajta nézőpont, mely különbözik a fősodorbelitől. Ez a megközelítés eltávolodik a filmek mainstream olvasatától, ezáltal új fényben vizsgálja őket, mely a művek új rétegeit nyitja föl. Éppen ezért lehet fontos az X-Men filmek értelmezésének szempontjából a queer-olvasat.

A film 2003-ban készült az 1960-as években megjelent képregénysorozat alapján, a fölvállaltan meleg Bryan Singer rendezésében. Ő rendezte az első két X-Men filmet (X-Men: A kívülállók [2000] és X-Men 2. [X2: X-Men United, 2003]). A magyar fordításban az első film címe X-Men: A kívülállók, míg eredeti nyelven az alcím hiányzik. Talán a filmforgalmazók attól tartottak, hogy alcím híján a lehetséges mozinézők nem fognák fel, hogy az X-Men mutánsokról és szuperképességekről szól. Az alcím hatásosan reflektál arra a tényre, hogy már mi, a filmnézők is kívülállóként bélyegezzük meg a mutánsokat, amikor azok a filmben épp az efféle hátrányos megkülönböztetés ellen küzdenek. A kívülállóként való megjelenítés nem újdonság, ez is a queer látásmódhoz kapcsolja az X-Men filmeket.

Az idézet cikkem elején az X-Men 2.-ből származik. Amellett, hogy felvázolja a film ember-mutáns konfliktusát, összefoglalja a queer-elmélet problémáját is. Ha megváltoztatnánk a „mutánsok” szót az idézetben mondjuk „AIDS-esekre” vagy „homoszexuálisokra”, X professzor mondata akkor is igaz lenne. Nem azt állítom, hogy az X-Men 2. és az X-Men: A kívülállók analógiák lennének az AIDS krízisre és a melegek megjelenítésére a médiában vagy a közvéleményben, de vannak bizonyos egyértelmű kapcsolódások, melyeket lehetetlen nem figyelembe venni. Mielőtt azonban részletesebben kifejteném ezen kapcsolódások mibenlétét, hadd vázoljam fel röviden az X-Men 2. tartalmát.

A mutánsok az emberek között élnek, az USA kormánya pedig döntésképtelen ez ügyben, mert bár a mutánsok többsége békés, mégis vannak, akik fenyegetést jelentenek. A hadsereg ezredese, Stryker, ki akarja irtani a mutánsokat, így támadást szervez a Fehér Ház ellen, hogy a mutánsokat bemártsa. Az elnök ezek után szabad kezet ad Strykernek. A mutánsoknak össze kell fogniuk az új, külső fenyegetés ellen, hogy megmentsék fajukat. A két mutáns vezető, X professzor és Magneto egykor legjobb barátok voltak, s most is ugyanazon cél mozgatja mindkettejüket: hogy segítsék mutánstársaikat. Csak az eszközeik különböznek: X professzor a mutánsok és az emberek békés együttélést látja célravezetőnek, míg Magneto az emberiség eltörlésével állna bosszút azért, mert Stryker a mutánsokat kívánja elpusztítani. X professzor és Magneto mutáns identitásának kettőssége abban áll, hogy X professzor elfogadja az ember és mutáns kategóriákat, míg Magneto a klasszifikáló rendszer ellen lázad és megpróbálja megváltoztatni nem csupán a társadalom nézeteit, hanem a társadalmat magát is.

Mutánsnak lenni annyi, mint egy exklúzív közösséghez tartozni, mely már-már családként működik. Ez „a társadalmi hovatartozásnak egy olyan változatát kínálja, mely máshol elképzelhetetlen” írja Simon Watney a meleg identitásokról szóló cikkében. „Egy meleg férfi úgy érezheti  magát »biztonságban« egy meleg bárban más melegek társaságában, mint ahogy arra nincs párhuzamos példa egy heteroszexuális férfi számára.” Azonban meghökkentő a párhuzam a mutánsok világában, akik biztonságban érezhetik magukat Charles Xavier kizárólag mutánsok számára fönntartott iskolájában, de akiket kitaszít az emberek társadalma és egyik helyről a másikra kell teleportálniuk, mert sehol nincsenek biztonságban. Ez Kurt Wagner, a teleportálni képes mutáns problémája. Amikor a mutánsokat fenyegetésként azonosítják, üvegfalú börtönökben különítik el őket fajtársaiktól, ahol szökésnek csekély az esélye. A bezártság reménytelensége, és az, hogy nem érezheti magát „biztonságban” övéi közt, töri meg Magnetót, aki így, céljaival ellentmondva, veszélybe sodorja más mutánsok életét.

A „biztonság” érzete a családi otthonban sem található meg. Az X-Men 2. egyik kulcsjelenete, melyben az ifjú mutáns, Bobby Drake hazatér szüleihez, akiknek eddig fogalma sem volt róla, hogy fiuk mutáns. Ez Bobby „coming out”-ja, amikor szülei megtudják, hogy micsoda valójában. Anyjának szavai tökéletes aláhúzzák azt, hogy a mutáns-lét ugyanúgy ábrázolódik a filmben, mint a meleg-lét. Először így reagál: „Mikor jöttél rá, hogy mutáns vagy?” Amikor Bobby „rájött”, az ahhoz hasonló élmény lehetett, mint amit Watney ír le: „a tinédzserkori társadalmi és szexuális magány hatására a homoszexuális vágyat gyakran ideges és bűnös titokként élték meg.” Itt a bűnös titok a szupererő, melyet a mutáció okoz. Ez is tinédzserkorban mutatkozik először, erősítve a párhuzamot a homoszexualitás élményével.

A jelenet slusszpoénjaként Bobby anyja ezt kérdezi a fiától: „Megpróbáltál már… nem mutánsnak lenni?” Ez a „norma” egyértelmű nyomása. Embernek (heteroszexuálisnak) lenni normális, míg mutánsnak (homoszexuálisnak) lenni abnormális. Annyira abnormális, hogy Bobby anyja úgy véli, hogy ez csupán valami tini divathullám, valami, amit fia magára vett – egy póz, nem pedig egy tény, mellyel született. Tekinthetjük tehát úgy, hogy a norma az, amivel az X-Mennek fel kell vennie a harcot.

A film problémái párhuzamba állíthatók az AIDS-krízis kérdéseivel. A filmben erős a mutáns-ellenes tüntetésekről, valamint a mutánsok lehetséges regisztrációjáról szóló TV-adások jelenléte (hasonló történések voltak az AIDS-krízis idején). A média egyértelműen a mutánsok ellen foglal állást, fenyegetésként jelenítve meg őket. E tekintetben részben igazuk van, látva Magneto könyörtelenségét és a pusztítást, melyet John (Pyro) visz véghez. Első ránézésre ez nem támasztja alá a fönti párhuzamot: ez a fajta fenyegetés különbözik az AIDS-krízisétől (legalábbis látszólag), ugyanis az AIDS nem meleg betegség volt, ahogy azt akkoriban a tömegek felé kommunikálták. Véleményem szerint a „mutáns”-fenyegetés sem feltétlenül „mutáns fenyegetés”, ugyanis a Marvel univerzumban, ahol a film játszódik, számos szuperképességgel rendelkező személy létezik – akár földönkívüliek is –, akik ugyanakkora, ha nem nagyobb fenyegetést jelentenek az emberiségre, mint a mutánsok (és akik ugyanúgy tűnhetnek embernek).

A betegségekkel további párhuzamokat is mutat az X-Men 2.: Néhány mutáns saját képességét betegségnek tekinti, amitől meg akar szabadulni, vagy amit el kíván rejteni. Az egyik ilyen figura a filmben Árnyék, aki küllemre egy kék ördögre hajaz, így nehezen tud beilleszkedni az emberek közé, vagy egyáltalán elvegyülni a tömegben. Árnyék a történet folyamán találkozik Mystique-kel, aki kék és megjelenésében szintén szerfölött elüt az emberektől, de képes kedvére változtatni a külsejét. Árnyék meg is kérdezi tőle, hogy miért nem álcázza magát mindig, mire Mystique azt feleli: „Mert nem kéne, hogy álcáznunk kelljen magunkat.” Ezzel utal a norma nyomására, ami azt várja el, hogy „normálisan” nézzen ki, valamint kiemeli a szerepvállalás, a fölvállalás és az önmagunkért kiállás fontosságát. Erre Magneto is felhívja a figyelmet az X-Men: Az elsőkben (2011). Amikor Mystique különféle női (emberi) megjelenéseket ölt magára, hogy elcsábítsa Magnetót, ő így reagál: „Én a valódi énedet kedvelem.”

Mystique karaktere és egyedi mutációja közel áll ahhoz, amiről Gilman ír a szifilisz reprezentációi kacsán. A nőket ábrázolták a betegség forrásaként, a férfiakat pedig a szegény áldozatként (Gilman 1988). Mystique gonosztevő a filmben, küllemében és képességeiben is határozottan mutáns, de a képessége abban áll, hogy ezt elrejtheti. Azáltal pedig, hogy elfedi mutáns-létét, fenyegetést jelent. Ezt a képességét arra használja, hogy  gyönyörű (ember) nőnek álcázva magát elcsábítson egy férfit, aki így áldozatává válik.

Mystique-hez való kapcsolatában Farkas karaktere is érdekes lehet. A film egy későbbi jelenetében trükkjével Mystique őt is el akarja csábítani, de Farkas meglátja a „romlottságot” az álarc alatt, ami itt még azért lehetséges, mert Farkas nem kötelezte el magát az X-Men mellett, még nem fogadta el saját identitását mutánsként. Ő, aki még nem tagja a közösségnek, az, aki a veszélyes mutánst látja Mystique-ben, ellentétben Magnetóval, a mutáns ügy lángoszlopával, aki a Mystique valódi énjét kedveli. A film végére azonban Farkas beáll az X-Men közé: már nem látja meg a „romlottságot” a villás nyelvű gyerekben, hanem Stryker ezredesben látja azt, akit ott is hagy meghalni.

A nők a fertőzés hordozóiként való bemutatása fölerősödik az X-Men: Az ellenállás végében (2006). A történet középpontjában Jean Grey áll, akinek másik személyisége, a gonosz Főnix átveszi az uralmat gyönyörű teste fölött, hogy „bemocskolja” a hősnőt. Ebben a harmadik filmben Farkas már tagja az X-Mennek, de ismét ő az, aki meglátja a „romlottságot” Jeanben és akinek meg kell ölnie a Főnixet. Ezek után ismét kívülálló lesz belőle saját filmjében, a Farkasban (2013), melyben megpróbál együtt élni az emberekkel, sőt, még arra is kap esélyt, hogy „meggyógyuljon” s megszabaduljon képességétől (mely éppenséggel a szuper-gyógyulás).

Összegzésül megállapíthatjuk, hogy azáltal, hogy a mutánsok részei popkultúránknak, s bár problémáik kitaláltak és létezésük nem bizonyított, véleményem szerint az X-Men filmek fényt vethetnek – ha nem behatároltan, a legegyértelműbb nézőpontból tekintjük őket –, a queer-identitás nagyon is valós problémáira. Felteszik a kérdést, hogy vajon kívülállónak kell-e tekintenünk valakit azért, mert mutáns, de erre nem ad egyértelmű választ, hisz ott van X-professzor, aki be akar tagozódni és ott van Magneto is, aki meg semmiképp nem kívánja embernek tekinteni magát. A kívülállóság biztonságot is nyújthat, de a „romlottság” hordozójaként való megbélyegzés ugyanennek az érmének a másik oldala. Farkas karaktere kapcsán pedig láthattuk, hogy mennyire fontos a nézőpontok tekintetében az önfelvállalás vagy -megtagadás. Annamarie Jagose szavaival élve tehát a queer-kérdés (vagy mutáns-kérdés) nem egy külső harc, mely az egyén és a társadalom között zajlik, hanem egy belső küzdelem. A mutánsnak először magát, s képességeit kell elfogadnia.

Felhasznált irodalom:

Gilman, Sander L. (1988) AIDS and Syphilis. The Iconography of Disease. AIDS: Cultural Analysis/Cultural Activism (szerk. Douglas Crimp), MIT Press. pp. 87-107.

Jagose, Annamarie (2003) Queer-elméletek. In: Annamarie Jagose: Bevezetés a queer-elméletbe. Új Mandátum Könyvkiadó, Budapest. pp. 75-97. 

Watney, Simon (2000) Emergent sexual identities and HIV/AIDS. In: Imagining Hope. AIDS and Gay Identity (series: Social Aspects of AIDS), New York and London, Routledge. pp. 63-81.