Kulissza

Fejkendővel írt háború(k)

A vietnámi háború mindig is közkedvelt téma volt a filmesek körében, a maga ellentmondásos módján.  Láthattuk már a narancssárga égbolton Wagner zenéjére bombázó repülők hadosztályait, vagy a csatározásoknak már semmi értelmét nem látó őrmester utolsó karlendítéseit (Apokalipszis most, A szakasz). Viszont nemcsak a fronton zajlódnak a harcok. A társadalomba való visszailleszkedés éppen olyan nehéz, és legalább ugyanannyi feladatot követel, mint az ellenség rideg tekintettel való irtása.

Martin Scorsese Taxisofőrje mellett David Morrell is nagy hangsúlyt fektetett arra, hogy ennek az egész továbblépés motívumnak a lelki részét feltárja, amikor 1972-ben megírta a First Blood című regényét, ami elsöprő sikerrel járt. Olyan mértékben, hogy tíz évvel később el is készült belőle a film, amit a nagyvilág Rambo néven ismer a mai napig.

rambo1.jpg

Mindenkinek megvan a fejében a Rambo figura. A kidolgozott felsőtest, a vörös fejpánt, és egy akkora fegyver az oldalán, amit maximum a harmadik világháborúban használnának. Mindenkit megöl, nem kímél senkit és semmit. Na, az első rész (Rambo: First Blood) ennek az elgondolásnak pont az ellentéte. A történet szerint van egy veteránunk, aki hazatérve a háborúból egy amerikai kisvárosba érkezik, ahol a lakosok nem nézik jó szemmel az ismeretlen vendéget. Olyan mértékben hogy le is tartoztatják főhősünket, aki a poszttraumás stressz miatt a közeli erdőbe szökik, miközben a rendőrök a nyomában loholnak. Ekkor kezdődik el a Rambo magánháborúja. Ezt a szót használtam volna? Pedig a legkevésbé illik erre az első részre, olyannyira nem, hogy az egykori vietnámi harcos nem öl meg senkit. Egy ember sem hal meg a stáblistáig, ugyan sokan megsérülnek, de mind saját maguknak köszönhetik a történéseket.

A folytatásokkal ellentétben a mozi sokkal inkább megüti az a fajta pacifista szellemiséget, amit egy ilyen alkotástól várnánk. Nem a rettenthetetlen harcos jelenik meg, hanem a veszett vad, aki menekülni próbál az ok nélküli üldözői elől. Stallone a maga minimalizmusával tökéletesen lefesti azt az embert, akinek elege van az öldöklésből, de a szorított helyzetben a háborús reflexei akarva, akaratlanul előtörnek. Sokkal inkább dráma, mint akciófilm annak ellenére, hogy egészen pofás és jól működő összecsapásokat láthatunk. Ami pedig felteszi az i-re a pontot, az a film vége amit mindenki megemlít. Rambo tudja hogy le tudná győzni az egész várost, ami fegyvert emelt rá, viszont mégsem teszi, és ekkor hallhatjuk a sokat látott harcos kifakadását. Ez az a monológ, amibe Stallone színészi minimuma ragyog, valamint megmutatja mi is a háború valójában.

rambo2.jpg

A siker elképesztő volt, kritikai és anyagi szempontból egyaránt, érthető hogy el is készült a második felvonás. A forgatókönyvet maga Stallone, illetve James Cameron írta, bár utóbbi inkább csak afféle vázlatot, ami később igencsak át lett írva. A kisváros elleni akciójáért Rambo-t börtönre ítélik, a letöltendőt lerövidítheti, amennyiben visszamegy Vietnámba, azért hogy fotó képében bizonyítsa az amerikai hadifoglyok létét különféle táborokban. El is vállalja, ezzel megszületik a már korábban kifejtett gyilkológép. A három évvel korábbi üldözött helyét átveszi egy rezzentéstelen arcú gyilkológép, mindenféle átmenet nélkül. Maga a sorozat pedig nagyrészt átment a tucat akciófilmek zsánerébe. Azért mondom így, mert a film végén is van pár mondata a főhősnek, amiknek tartalmán szintén érdemes elgondolkodni.

Történetre, üzenetre nem is érdemes nagyon szót fecsérelni, amiről beszélni kell azok az akciók, és egyszerűen elképesztők. CGI gyakori használata előtt vagyunk bőségesen, itt a robbanás, az valódi robbanás, és ez meg is látszik. Főként az a puskaropogtatás dominál, ami kapcsán jogosan felmerülhet hogy nem válik-e egy idő után unalmassá. Íjjal és nyíllal kezdünk, majd átmegyünk pisztolyra, puskára a végén pedig repülőgépek néznek egymással farkasszemet. A stáb nagyon élvezte ezeknek az elkészítését, és ez abszolút át is jön a vászonról. A Rambo II-t A végét leszámítva tartalmilag nem nagyon követi az előző színvonalát, de az akciók miatt el lehet nézegetni.

rambo-3.jpg

Nem úgy, mint a harmadik rész, ami már egy kifejezetten rossz propagandafilm. A vietnámi kiruccanás után ismét küldetést ajánlanak Rambonak, ami szintén nagyon veszélyes, és természetesen csak ő tudja megcsinálni. Azonban nem vállalja, mondván hogy az ő háborúja véget ért. Parancsnoka szovjet fogságba kerül a küldetés során (ha magával vitte volna Rambot, megspóroltunk volna magunknak másfél órát), ki kell szabadítania tehát apja helyett az apját, mégpedig az afgánok segítségével. Harminc év távlatából nevetséges az egész koncepció, pláne azzal a tudattal, hogy hogyan is alakult a terrortámadások későbbi időszaka. Nyílt színen uszítják a nézőket a szovjetek ellen, és ehhez nem restek a hidegháború eseményeit is felhasználni, még az akciók sem mentik meg, annak ellenére hogy egy viszonylag új helyszínt (sivatagot) kaptunk a harcokra. Rambo lovas támadásában van valami bűnös élvezeti faktor, de igazából teljesen lényegtelen, már az első öt perc után tudjuk fut ki ez az egész. Megvan a küldetés, van egy fő gonosz, pár harcjelenet, a végén pedig autózás a naplementébe, a lehető leggiccsesebb módon.

rambo-head-750x410.jpg

A Rocky sorozat mellett Stallone időt szánt egy másik híres franchise feltámasztásra, igaz erre húsz évet kellett várni, de teljesen megérte. Főszereplőnk békében él, egészen addig, míg egy csapat misszionárius érkezik hozzá, azzal a céllal hogy vigye el őket egy rossz helyzetben lévő faluba, amit a mianmari hadsereg sanyargat. Eleget is tesz ennek, a segítőket azonban elkapják. Egy zsoldossereget küldenek a megmentésükre, aminek a tagjaihoz hozzáverődik fejkendős hősünk, hogy kiszabadítsa az ártatlanokat. Ennyi a sztori, és nem több, pont annyi, amennyit elbír az egész koncepció, ami a karaktere iránti nosztalgiára támaszkodik. Az ő lelkivilágát, valamilyen szinten életérzését is belemagyarázhatjuk, annak ellenére hogy Stallone arcáról nem tudunk sokat leolvasni. A brutális akciójelenetek pedig csak fokozzák az élvezetet. Itt is megvan a gonosz diktátor, az elnyomó nemzet, ennek ellenére nem érződik hazugnak az egész. A végén pedig egy poros út mentén el tudtunk búcsúzni a farm mellett az egykori zöldsapkástól.