Az Indiana államban található Hawkinsban újra és újra felüti a fejét a baj, egyre csak szedve a halálos áldozatokat és egyre súlyosabb traumákat okozva ezzel a kisváros jóravaló népének. Töretlenül terjed a pletyka, miszerint átok ül a városon – egy átok, ami elől nem elég a biztonságot rejtő otthon falai mögé rejtőzni. És nem csak, hogy visszatér, az átok minden visszatértével egyre kegyetlenebbé válik. Történt ugyanis, hogy egy nap sokkoló hírre ébrednek Hawkins lakosai: a helyi gimnázium egyik tanulóját kicsavarodott végtagokkal, összetört csontokkal találják a város szegénynegyedében.

Nehéz idők járnak a Netflixre: az egykor úttörőnek számító streaming platform tragikus első negyedévet zárt, nagyjából kétszázezer előfizetőt vesztettek a remélt új előfizetők helyett. A helyzetükön az sem segít, hogy a konkurencia mindeközben egyre terjeszkedik. Magyarországon a HBO Max márciusban nyitotta meg a kapukat, míg a Disney+ júniusban debütál. A riválisok ráadásul tömegeket megmozgató címekkel rendelkeznek, a Disney rendszeresen áll elő újabb Star Wars és MCU produktumokkal, a HBO a Trónok harca jogai fölött bábáskodik (amellett, hogy egy megállapodásnak köszönhetően a Warner és a DC minden filmje hetekkel a premier után felkerül a kínálatba), míg az Amazon ősszel készül ledobni a maga atombombáját, a vadiúj Gyűrűk ura sorozatot. Ezért kellenek az olyan aduászok a Netflix kezébe, mint a Stranger Things, amik az előbbi példákkal összevethető nemzetközi rajongótáborral rendelkeznek. A múlt pénteken negyedik évadával visszatérő sorozat nézőszámai nem is múlták alul a várakozásokat, sőt, a 286,8 órás megtekintésével a Netflix eddigi legnézettebb premierjét sikerült produkálnia.

Nem érdemtelenül. A Stranger Things még mindig veszettül szórakoztató, ráadásul sokkal nagyobb dózisban kapjuk, mint a korábbi évadokban bármikor. A második évadhoz hasonlóan a negyedik is kilenc fejezetet ölel fel, ennek tetejébe az eddig kiadott hét rész mindegyike meghaladja az egy órát, a hetedik a maga másfél órájával önmagában hosszabb, mint a Netflix saját gyártású horrorjainak nagy tekintélyes százaléka. Ez egyrészt nem baj, sőt, kevés olyan rajongó lehet (nullához tendálhat a szám), aki sokallná az epizódok hosszúságát. Tekintve, hogy ebben az évadban már globális léptékben játszódik a sorozat, és több szálon fut a történet, a hosszúság teljesen indokolt. Az évadonként bővülő szereplőgárdának köszönhetően már-már kényszerűség is, ugyanis így sem jut mindenki elegendő játékidőhöz, de erre majd később visszatérek. Az évad premierjének kettéosztása szintén újdonság, amit az alkotók utómunkákkal indokoltak, no persze könnyen lehet, hogy a Netflix szorult financiális helyzetének köszönhető, hogy az előfizetőket még legalább két további hónapra meg akarják tartani. (Apropó, finálé: állítólag az utolsó epizód mindeddig példátlanul hosszúságú lesz, és elérheti a két és fél órát.)

Kilenc hónap telt el a harmadik évad plázás végjátéka óta. Ahogy az lenni szokott, az első rész végigpásztázza, hogy ki merre, hol tart az életében, és felfesti az évad fő dilemmáit és karakterfejlődési irányait – hogy aztán a végén beüssön a krach. Tizi (Millie Bobby Brown) a Byers-családdal együtt Kaliforniába költözött, míg a többiek – Nancy (Natalia Dyer), Mike (Finn Wolfhard), Dustin (Gaten Matarazzo), Lucas (Caleb McLaughlin), Steve (Joe Keery), Robin (Maya Hawke), és Max (Sadie Sink) – Hawkinsban maradva próbálnak meg boldogulni. A távoli Szibéria egyik legrusztikusabb szovjet üdülőjében, melyet mi általában gulágként nevezünk meg, Jim Hopper (David Harbour), fedőnevén „Ámerikái” tengeti dolgos mindennapjait és élvezi az elvtársak marcona vendégszeretetét. Részben a bevezetőben említett rejtélyes halálesetnek köszönhetően az évad korai szakaszában lezajlik egy sorcsere, hogy aztán az újjáalakult osztagokkal hőseink ismét a misztérium nyomába eredjenek, egy-egy különböző szeletét feldolgozva annak.

Az elmondható, hogy az évad szerkezetileg azt a jól bejáratott rendszert követi, mint a megelőző három évad. Ami korábban jól működött, az most is olajozottan működik – a 80-as évek atmoszférája még mindig magával ragadó (köszönhetően a képi világnak, a popkult utalásoknak és a zenének), a történet gördülékenyen halad előre, a humor most is ül, köszönhetően az újonnan behozott karaktereknek is. Ezen a ponton rá is kell térjek az évad gyengepontjára. Millie Bobby Brown az évad kijötte előtti interjújában utalt rá, hogy ideje megritkítani a szereplőtábort, és ezzel a megállapítással nehéz is lenne vitatkozni. Szeretett főszereplőink és az új közönségkedvencek, mint Argyle (Eduardo Franco) és Eddie (Joseph Quinn) mellett szinte minden mellékszereplő visszatér, és érezhetően az íróknak a minden korábbi erőfeszítésüket kellett túlszárnyalniuk, amikor próbáltak kézben tartani minden eseményt, és minden főbb karakternek megadni az őt megillető játékidőt.

Ezúttal már nem volt elég Hawkinson belül csapatokra bontani a szereplőket, az írók a harmadik évad végén létrejött status quo jóvoltából földrajzilag is elválaszthatták egymástól őket. A cselekmény olykor hat különböző szálon is zajlik. Ez szinte embertelenül nehéz feladat: az évad mozgatórugóját okozó misztikumot kellett úgy szétszálazni, hogy mindegyik történetszál valamilyen módon részesüljön belőle, emellett pedig minden főszereplőt egy személyes, lelki dilemmán alapuló történetívvel felruházni, úgy, hogy az integrálható legyen a történet szövetébe. Le a kalappal a Stranger Things stábja előtt, hogyha nem is kifogástalanul, de kézben tartották az eseményeket. Kárvallottjai az évadnak így is vannak azért ilyen-olyan szempontból.

A kaliforniai különítmény, név szerint Mike, Will és Jonathan egyelőre nem találta meg a helyét, és tartok tőle, hogy ez nem is nagyon fog változni a hátrelévő két részben. Ez mindenképpen csalódás, tekintve, hogy Mike az eddigi évadok három-négy legfőbb karakterének egyike volt (legalábbis a fejemben így tartottam számon, amihez hozzájárul a „number one” Tizihez való kapcsolata is), de jelenleg nehéz bármilyen emlékezetes momentumot felidézni tőle. Will is ugyanabban a csónakban evez, de azzal a különbséggel, hogy rajta sose volt fókusz, azokat az évadokat leszámítva, amikor a áldozat szerepe volt ráosztva. Jonathan teljesen láthatatlan – a karakterívét próbálták azzal feldobni, hogy a Nancyvel való kapcsolatának válságán kesereg (ez oda-vissza működik), de egyelőre ez a hercehurca érdemi módon nem haladt előre. Jonathan légüres térben való levitálását az írók is érezhették, ezért azzal próbálták a helyzetét orvosolni, hogy leginkább comic reliefként hasznosítják az elszállt haverjával egyetemben. Magyarán a sorozat fizikai valóságában is levitáltatják. A nap 24 órájában be van tépve.

A szovjet rabigában gyötrődő Hopper seriff történetszála is egy helyben toporog, és süt a helyzetéről, hogy az ő figurájával sem igazán tudtak mit kezdeni ezúttal. Az összkép annyival pozitívabb, hogy a kamcsatkai történéseknek egyértelműen ő van az origójában. A lelki vívódásai azonban hiába dolgozzák meg a könnyzacskóinkat még mindig, és hiába fantasztikus David Harbour még mindig a szerepben, az önismétlés az ő esetében az egyik legszembetűnőbb. Hopper karaktere nem szolgál újdonsággal, de az akciónak és az adrenalinnak köszönhetően megvan a szibériai szálban is az izgalomfaktor. Joyce (Winona Ryder) és a visszatérő Murray (Brett Gelman) az ő kiszabadításában tevékenykedik, Murray most is mulatságos fószer, lapozzunk.

Ami igazán működik, és végső soron most is pozitívba fordítja az összképet, az a Hawkins-i csapat és Tizi történetszála (amire külön nem térek ki, de szimbiózisban van a kisvárosi történésekkel), jóllehet kettő közül is inkább az első. A kisvárosban maradt szereplők között remekül működik a kémia, a Steve-Dustin páros lopja a showt, mint ahogy tette az előző két évadban is, szerencsére az alkotói gárda arra remekül ráérzett, hogy az ő komikus duójukat nem szabad megbontani. A csapaton belül új páros Nancy és Robin kettőse, akik szintén megtalálják a közös hangot. Nem véletlen, hogy az epizódok megtekintése közben mindig az itteni jeleneteket vártam leginkább. Egyrészt, Hawkinsban tényleg érzékelhető némi előrehaladás a központi cselekmény szempontjából, és a hetedik rész katarzisa legnagyobb részben az itt fényre derülő titkoknak köszönhető. Másrészt, amivel a hamradik részben minden bizonnyal nem számoltak, hogy az összes szórakoztató karakter idekoncentrálódik – Steve, Dustin, Robin és Erica (Priah Ferguson), valamint a velük kiegészülő Eddie, aki szintén egy kegyetlenül szimpatikus figura. Legyünk őszinték: a kaliforniai hármasfogat egyik tagja sem annyira szórakoztató, mint az itt jelenlévők akármelyike (na jó, Nancy a karót nyeltebbek közé tartozik). Nem hiába, hogy kénytelenek voltak hozzájuk csapni a folyton fellegekben járó Argyle-t. Az évad első felének érzelmi csúcspontja viszont nem a fentebb megnevezett négyes egyikéhez köthető, hanem meglepetésre Maxhez, aki pozitív elszenvedője volt annak, ahogyan az írók kisakkozták, hogy minden szereplőnek jusson valami az asztalról. Az őt alakító Sadie Sink ezt meghálálva az eddigi legjobb alakítását tette le az asztalra.

https://youtu.be/yQEondeGvKo

Harmadrészt, a természetfeletti. A Stranger Things a korábbi évadokban sem volt rest direkt és még direktebb kikacsintásokat tenni a 80-as évek akció, sci-fi és horrorklasszikusaira (A bolygó neve: halál, Terminátor, A dolog, E.T.), de a negyedik évad minden eddiginél nyilvánvalóbb parafrázisa az évtized egyik legnagyobb slasher horror-klasszikusának. Ezt rögtön az első rész végén nyilvánvalóvá teszi. Aki még nem kezdte el az évadot, és most ránéz a castingra, rögtön kitalálhatja, mire utalgatok ilyen sejtelmesen (azzal együtt, hogy a főgonoszt játszó színész bevállaltan több filmből és sorozatból is inspirálódott). A sorozat ellenlábasa sose volt még ilyen jó, csak abból kifolyólag is, hogy végre arcot és motivációt kapott. Ráadásul története alapvetően rengeti meg azt, amit eddig a széria világáról tudtunk. Ahogy a Harry Potter-széria szereplői felnövésével együtt sötétedett be a sztori, úgy jellemző ez a Stranger Things-re is. A negyedik évadra egyértelműen a horrorzsáner a leghangsúlyosabb, olyannyira, hogy a parafaktor a műfaj legnagyobbjaihoz méltó. A díszletek, a hangeffektek, a jelmezek egyaránt elsőrangúak és hozzáteszik a magukét a kívánt hatás eléréséhez. És nemcsak a látvány, a slasher hagyományaira jellemző kicsavart holttestek látványa, ami elborzaszt, de az évad egész hangulatára rátelepedik a borzongás, a halál elkerülhetetlensége.

A sorozat már csak a szerkezetéből is kifolyólag képtelen a teljes megújulásra, mivel ha megkísérelné, azzal elveszítene mindent, ami a Stranger Things-et azzá a szerethető dologgá tenné, ami most. Ezért ez nem is tartom jogos elvárásnak vele szemben. A tétek minden korábbinál nagyobbak lettek, a korábbinál több karaktert kellett tologatni a sakktáblán, a sorozat mégse omlott össze a saját súlya alatt, még, hogyha meg is reccsent. A világot megalkotó Duffer-fivérek pontosan ráéreztek, hogy a mostanin kívül már csak maximum egy évadot bír el Hawkins, mielőtt végleg kiégne és unalomba fulladna. Ha a hátrelévő két rész minden viszontagság ellenére kitart történetben (legalább egy helyen cliffhangert azért várok), lendületben és drámában, akkor az eddigi legambíciúzusabb és legmaratonibb évadra fogja feltenni a koronát.