A Netflix díjnyertes antológiasorozatának a második évadja nem csak a rövidsége miatt okozott csalódást, hanem azért is, mert hiányzott belőle az a bizonyos „hűha”-faktor, ami az első szezon epizódjait igazán emlékezetessé tette. Szerencsére már tavaly bejelentették, hogy idén megkapjuk a folytatást, úgyhogy a rajongóknak nem kellett sokat várniuk David Fincher és Tim Miller következő agymenéseire. Lássuk hát, hogy a Love, Death & Robots harmadik felvonásának sikerült-e kiköszörülnie a csorbát!

Az már az új epizódok szinopszisaiból is látszik, hogy egyedi és izgalmas történetekből ezúttal sem lesz hiány. A legtöbb természetesen a science-fiction zsánerbe sorolható be, de találunk azért fantasy és horror elemekkel operáló történeteket is, továbbá az alapokat ezúttal is olyan népszerű szerzők novellái szolgáltatták, mint John Scalzi, Neal Asher, Michael Swanwick és Bruce Sterling. Az animációs technikák is kellően változatosak, a fotorealisztikus CGI mellett jól megfér a stilizált 3D-s, és a hagyományos, kézzel rajzolt 2D-s animáció is.

Rendhagyó módon az első évad egyik közönségkedvenc epizódja, a „Three Robots” folytatást kapott, és bár az „Exit Strategies” lényegében ugyanazt a koncepciót hasznosítja újra, azért mégiscsak jó újra látni a három robotturistát, ahogy felfedezik az emberek utáni posztapokaliptikus világot (a végén a slusszpoén pedig zseniális lett). A „Bad Travelling”, mely egyben David Fincher debütálása animációs rendezőként, egyértelműen az évad egyik fénypontja: tapintani lehet a feszültséget, ahogy a halászhajó legénysége lassan rájön, hogy nem az őket terrorizáló óriásrák jelenti az egyetlen veszélyt, hanem a saját embertársaikban sem bízhatnak. Remélem, hogy Fincher a jövőben is fog még epizódokat rendezni, mert nagyon jól áll a stílusának az animáció médiuma is.

A „The Very Pulse of the Machine” nem csak szemet gyönyörködtető, hanem olyan kérdéseket vet fel az életről egy bajbajutott asztronauta történetén keresztül, ami majdnem egy szintre emeli az egyik személyes kedvencemmel, a „Zima Blue”-val. A „Mason’s Rats” volt a személyes kedvencem az új évadból: egyszerre humoros, szomorú és szívmelengető történet egy mogorva skót gazdáról, aki kénytelen felvenni a harcot a pajtájába beköltöző patkányokkal. A „Jibaro” pedig a Love, Death & Robots eddigi legegyedibb epizódja, hiszen semmilyen dialógus nincs benne (ami adja magát, hiszen egy süket lovag és egy szirén találkozásáról szól). Ezt viszont olyan egyedi képi és hangi megoldásokkal ellensúlyozza, amihez hasonlókat nem igazán láthattunk animációs filmeknél. Nem egy könnyen befogadható epizód, de pont ezért olyan különleges.

De elkerülhetetlenül voltak olyan epizódok is, amik vagy nem igazán tudtak mit kezdeni a koncepciójukkal, vagy egyszerűen csak mellément a kivitelezésük. A „Night of the Mini Dead” önmagában nézve egy szórakoztató kis semmiség, jó pár zombifilmes utalással, de amint véget ér, az ember már el is felejti. A „Kill Team Kill” animációja bár jól néz ki, ez sajnos nem tudja ellensúlyozni az egysíkú karaktereket, a kizárólag altesti poénokból és káromkodásokból álló humort, valamint az öncélú erőszakot. A „Swarm” lehetett volna az évad egy újabb kiemelkedő epizódja, de sajnos túl sok volt benne a szereplők szájába adott expozíció, és pont mire kezdett volna érdekessé válni, már véget is ért. Az „In Vaulted Halls Entombed” egy kissé erőtlen próbálkozás a lovecrafti kozmikus horror megidézésére, de annak filozófiai mélysége nélkül, faék egyszerűségű karakterekkel és párbeszédekkel.

Mindezek ellenére összességében azért pozitív a harmadik évad mérlege, és határozott előrelépés a felemásra sikerült másodikhoz képest. Ugyan a Netflix hivatalosan még nem rendelte be a folytatást, de szerintem ez csak idő kérdése, hiszen számos remek sci-fi novella várakozik még adaptációra, és a „szerelem, halál és robotok” alapvetésből még bőven van mit kihozni.