Vannak filmek, amely évtizedek múltán is érvényes mondanivalóval rendelkeznek az életről, a hitről, Istenről, a transzcendensről, világunkról és a túlvilágról. Tarkovszkij ilyen, Szőts István ilyen. Nem múlik el érvényességük, mert tiszták, mélyek, őszinték. Aztán van A viskó és társai: A forrás, a Felhőatlasz stb. Direktek, felszínesek, átlátszóak, művészieskedők, nem hagyják, hogy a mondanivalót a néző átélje, befogadja, megeméssze, magáévá tegye. Ők a sekélyes mondanivalónak szánt tartalmatlan tartalmat megfogják, betömködik a befogadó szájába, majd átnyomják a torkukon, le egészen a gyomrukig. Esélyt sem hagynak az érzékeny, intim, ám aktív befogadásra. Így azonban másodpercek alatt öklendezve kidobja magából a közönség, és semmi hatást sem érnek el, pedig vért izzadnak érte.

Ez a 2017-es film egy tíz évvel korábban íródott könyvön alapul. William Paul Young hobbiíróként gyermekei karácsonyi ajándékának szánta a művet, de barátai rábeszélték, hogy publikálja a regényt, amely azonban egy kiadónak sem kellett, így végül magánkiadásban jelent meg –  hamarosan mégis bestsellerré vált. Elsősorban annak köszönhetően, hogy vallási tartalma miatt a keresztény gyülekezetek, médiumok hirdetni kezdték, majd egy évig a New York Times könyves sikerlistájának vezetője volt. A szerző szerint a viskó egy olyan hely, amit a saját fájdalmainkból épített területre kell elképzelnünk, ahova beragadunk, ahol megsérülünk, ahol a kínunk és szégyenünk összpontosul. A szenvedés érzete ismerős lehet annak, aki megtekintette a filmet. A főhős gyötrelmét éljük át, miközben nézzük az alkotást, ám ez nem az együttérzés fájdalma, hanem a kínszenvedésé.

A viskó cselekményének középpontjában Mack története áll, aki négy évvel azután, hogy lányát egy sorozatgyilkos elrabolja és megöli a családi kempingezés során, levelet kap a postaládájába Istentől. A Mindenható meghívja abba a viskóba, ahol 5 éves lányát korábban megölték. A könyv szerint Isten egy nagy, fekete bőrű, fanyar humorú nő, az istenség második tagja egy kockásinges, farmeros, közel-keleti figura (Jézus), és egy ázsiai tündér, Sarayu kertészkesztyűben, mint a Szent Lélek. Mack terápiás hétvégét tölt a Szentháromság társaságában, egy kietlen viskóban, hogy megértse, hogyan lehet úrrá dühén, szégyenén, hogyan építheti újjá hitét.

Tömény giccsnek hangzik? Pedig így leírva nem is akkora, mint a filmen. A megelevenedő bibliai alakok ontják magukból a Paulo Coelho és az Oravecz Nóra best of-ot. A viskó kiváló közhelygyűjtemény olyan áligazságokból, amelyek nagyon szépen hangzanak, ám igazából üres frázisok. A közízlés ellen szóló merénylet (mármint a film) rendezője, Stuart Hazeldine majdnem ismeretlen: pár forgatókönyv és kisjátékfilm rendezés után egyedül A vizsga című filmet köthetjük a nevéhez. A 2009-es thriller, bár sok hibával rendelkezik, bizonyos fokú eredetiséggel azért bír. Nyolc évvel később nem a nagy visszatérés jött el számára, ahogy a főszereplő, Sam Worthington esetében sem. Az Avatar sztárja egyszerűen nem képes az ahhoz hasonló népszerűségű filmben megjelenni azóta. Bár James Cameron műve sem a színészi játék zsenialitásától vált filmtörténeti jelentőségűvé (hanem a 3D-s technológiától), Worthingtonnak a siker után nagy jövőt jósoltak, ami sajnos nem jött be. Hiába szerepelt Terminátor folytatásban, titános akciókban, vagy éppen minőségi krimiben (Texas gyilkos földjén), nem vált Hollywood meghatározó sztárjává. A viskó pedig ettől még messzebb viszi őt.

Ez a viskó ugyanis hiába akar többnek látszani, az marad, ami: egy rozoga tákolmány.