Dunát lehet rekeszteni az Arthur-mondakörhöz kapcsolódó filmekkel, melyet között instant klasszikus és csapnivaló fércmunka egyaránt akad. De tartogathat-e még bármi újat A tél királya című sorozat? Vagy nemcsak a brit király kardja, de a lovagi történetek is megrozsdásodtak?

Arthur és a kerekasztal lovagjainak történetet rengeteg különböző megközelítésben mesélték már el. Történetet humoros bohózatként énekelte meg a Monthy Python társulat a Gyalog galoppban. Szexszel és vérgőzős körítéssel filmesítette meg John Boorman az Excaliburban, amely nélkül valószínűleg nem létezne korhatáros fantasy, így Trónok harca sem. Romantikus giccsbe öltözött Sean Connery, Julia Ormond és Richard Gere segítségével Az első lovagban. Antoine Fuqua történelmi kontextusba igyekezett tenni a cselekményt a 2004-es Artúr királyban, ám a végeredmény valójában csak távoli rokonságban állt a történelmi valósággal. Guy Ritchie újra fantasy köntösben, jellegzetes stílusjegyeivel egészítette ki a történetet az Arthur király: A kard legendájában, ám rendezése nem aratott osztatlan sikert. Rendkívül nehéz tehát ezt az ezerszer elmondott történetet úgy elmesélni, hogy az továbbra is frissnek hasson, és az új nemzedékeket is megismertesse a britek királyának hőstetteivel.

Pontosan erre tett kísérletet Kate Brooke és Ed Whitmore A tél királya című sorozat megalkotásával. A széria Bernard Cornwell azonos című könyvét veszi alapul, mely a Warlord Chronicles című háromrészes regénysorozat első része. A történelmi regényírónak olyan bestsellereket és ezek nyomán készült adaptációkat köszönhetünk, mint például a The Last Kingdom sorozat vagy a Sharpe lövészei című TV-film és további epizódjai. Az író neve tehát sokaknak garancia a sikerre, ráadásul Arthur király története egy sorozat formájában sokkal hosszabban és alaposabban bontakozhat ki, mint egy két-három órás film kereteiben.

A széria az V. századi Britanniában, a római uralom után veszi fel a történet fonalát. Az őslakos britonok könyörtelen háborúkat folytatnak egymással, miközben a hódító szászok a viszályt kihasználva terjeszkednek a szigeten. Eközben az új hit, a kereszténység is egyre nagyobb teret hódít, a kelta vallás követői pedig féltve érzik közösségüket. Dumnonia királya, Uther Pendragon (Eddie Marsan) fia elesik a szászok elleni csatában. A király törvénytelen gyermekét, Arthurt (Iain De Caestecker) teszi felelőssé, ezért száműzi őt uradalmából. Az ifjú távozása közben megmenekít egy szász fiút, Derfelt (Stuart Campbell), majd Galliában kezdene új életet. Uther egészsége rövidesen megroppan, törvényes fia pedig – bár dongalábbal születik – a trón jogos örököse. A druida, Merlin (Nathaniel Martello-White) buzdítására Arthur rövidesen visszatér Galliából, ám rendkívül szorult helyzetbe kerül. Britannia kényes hatalmi egyensúlya között kell lavíroznia, a világ amiben felnőtt, örökre átalakul.

Bár a közeg látszólag történelmi, A tél királyát érdemesebb inkább afféle soft fantasyként kezelni. Ez már csak azért is igaz, mert Merlint, varázslót a fekete színész, Nathaniel Martello-White formálja meg. Rajta kívül még több feketét is láthatunk (köztük olyat is, aki numidiai római veterán) az V. századi Britanniában, de Arthur legendákból ismert felesége, Guinevere (Jordan Alexandra) sem tűnik őslakos keltának. Nincs is semmi baj ezzel, az ilyesmi gyakorta előfordult akkoriban… Ugyanakkor magát az Arthur-mondakört hiba lenne túlságosan beleágyazni a történelmi közegbe, hiszen még csak azt sem tudjuk biztosan, létezett-e a legendás brit uralkodó.

Bár a szériában direkt varázslat és isteni beavatkozás nem jelenik meg, az egész produkciót áthatja egy mitikus légkör és sejtelmes hangulat. A fenséges tájak és az operatőri munka ezt korrekt módon támasztja alá, és a brit sziget magasztos helyszínei nagyszerű közeget teremtenek egy afféle felnőtt mesének. Ugyanakkor A tél királya költségvetése okán is messze elmarad a Trónok harcától a grandiózus díszleteket és összecsapásokat tekintve.

Vérben és meglepetésben azonban itt sincsen hiányunk. A tél királya bővelkedik erőszakos jelenetekben, és még olyan fordulatoktól sem riad vissza, amitől talán még George R. R. Martin is tartózkodott volna. Önmagában persze a meglepetés nem mindig kellemes, és szerethető vagy éppen gyűlölhető karakterek nélkül mindez mit sem ér. A tél királya pedig a legtöbb szereplő esetében rendkívül sematikus mintákból építkezik és sajnos ez éppen Arthur alakján érezhető leginkább. Arthur magán viseli a forgatókönyvírók rákfenéjét, az úgynevezett Jon Snow-szindrómát. A betegség tünetei, kóros személyiséghiány és házasságon kívüli világrajövetel. Arthur bár, követ el hibákat, és hajlandó is beismerni ezeket, de nem látjuk őt igazán soha boldognak, dühösnek, szomorúnak vagy gyásztól letaglózottnak. Ez pedig nem csupán az őt játszó színész gyengeségét tükrözi, hanem a mögötte álló írócsapatot is.

A széria érzelmi dinamikájával is akadnak komoly gondok. A mellékszereplők esetében a motivációk érthetőek, és az alkotók elég idő hagynak karaktereiknek, hogy ezt megéljék és formálják magukban. Arthurnál viszont ez mintha teljesen az ellenkezője lenne. Ez olyannyira igaz, hogy szerelmét, Guineveret lényegében másfél epizódnyi idő alatt veszi feleségül.

Érdekes ugyanakkor, ahogyan a sorozat a vallási ellentéteket kezeli. A druida hit és a kereszténység bizony élesen szembekerül egymással, és ezeket az ellentéteket sokszor végzetes félreértések élesítik. Mindez azért fontos, mert Arthur alakja egyszerre vált hősévé a pogány keltáknak és az azt újjáélesztő new-age irányzatoknak, valamint a Grál-legendák nyomán a keresztény lovagiasság képviselőinek. Ebben az ellentétben fontos szerepet játszik Nimue (Ellie James), a druidalány, aki érthető módon nehezményezi, hogy Arthur megengedi a keresztény papoknak, hogy a régi istenek szentélyénél, Avalonban hozzák létre székhelyüket. Nimue és Derfel kapcsolata organikusnak hat, és sokkal jobban átélhető, mint Arthur és Guinevere házassága.

A tél királya másik gyenge pontjai a történet negatív szereplői, különösen a bizarr páros, Gundleus (Simon Merrells) és Ladwys (Tatjana Inez Nardone). Gundleus és Ladwys különösen sok bosszúságot és fájdalmat okoznak hőseinknek, ám jellemfejlődésen csupán Ladwys megy keresztül, Gundleus viszont végig meglehetősen egydimenziós marad. Valamivel összetettebb karakter Gorfydd (Aneirin Hughes), aki Dumnonia rivális királyságának, Powysnak az uralkodója. Gorfydd, bár nem lelketlen gyilkos, ugyanakkor mindenre elszánt, rideg és számító uralkodó, és bizony a sorozat egyik legbrutálisabb és legszimbolikusabb kivégzése köthető hozzá.

Fontos kiemelni még, hogy az első évada eddigi epizódjaiban még nem igazán látszik körvonalazódni, kik is lesznek majd Arthur király legendás hősei, a kerekasztal lovagjai – bár a tájékozottabb nézők már sejthetik Lancelot, Gawain, Galahad, Parsifal, Erek és Iwein neve még nem hangzott el, így felbukkanásukra a későbbi epizódokban lehet majd számítani. Az Excalibur, Arthur király csodakardja viszont már jelentős szerephez jut, bár eredettörténete teljesen más, mint amit az eddigi feldolgozásokban láthatunk. A tó tündérének ajándéka, vagy a sziklából kiálló fegyver helyett az Excalibur egy régi rozsdás kard, mely rendkívüli erőssége és éle miatt gyorsan hasznosul Arthur kezében. Merlin karaktere viszont nagy csalódás lehet azoknak, akik a korábbi adaptációk nyomán egy karakteres, bölcs és öreg varázslóra vágynának. A druida Arthurhoz hasonlóan személyiséghiányos, és legtöbbször semmit nem ad hozzá a cselekményhez, a bizarr látomásokon és pár jó tanácson kívül.

A tél királya első évada inkább tekinthető egy sokkal nagyobb konfliktus felvezetésének, mintsem in medias res akciódömpingnek. A túltelített kosztümös, kardozós sorozatok, illetve fantasyk piacán nem fogja megváltani a világot, ám könnyen megtalálhatja azokat, akik Arthur király történetében keresnek menedéket. Szexben, vérben, intrikában, fekete druidába és sok-sok különleges pillanatban gazdag darabról van szó, ám Arthur király igazi szerelmeseinek talán a régebbi feldolgozásokat érdemesebb újranéznie. A britek királya viszont nem ettől a feldolgozástól fog feltámadni.