Zack Snyder, a Vizionárius Rendező elérkezettnek látta az időt, hogy a sci-fi műfajban is bizonyítsa rátermettségét. Mostani filmje, a Rebel Moon eredetileg Star Warsnak készült, a Lucasfilm azonban nem volt meggyőzve Snyder géniuszát illetően, ezért kiadták az útját – nem meglepő, hisz az elmúlt évek Star Wars-produktumait elnézve nem árt óvatosabban megközelíteni, hogy mit adnak ki a kezeik közül. Véleményem szerint pedig helyesen mérlegeltek, mikor arra jutottak, hogy Zack munkássága az utóbbi évek alapján sem minőségében nem váltaná meg a filmjeik jövőjét, sem stílusában nem összeegyeztethető a Disney babyyodás-porgos-babufrikes családbarát imidzsével. Így került a Birodalom- és Jedi-mentesített projekt a Netflixhez, ahol mostanság előszeretettel adnak szabad kezet a nagynevű hollywoodi rendezőknek, annak minden előnyére és kárára.

Ezúttal inkább kárára. De hogy őszinte legyek, ebben semmi meglepő nincsen, Snydernek ugyanis egy „szuverén” projektjét nem tudnám felidézni, ami nem lett borzalmas. A Rebel Moon ilyesformán tökéletesen azt hozta, ami várható volt. Dióhéjban a rendező fogta a valaha volt összes népszerű sci-fi és fantasy történetet/világot és nulla hozzáadott értékkel összeturmixolta egy filmbe, ami valójában kettő, hisz áprilisban érkezik a következő rész, arról nem is beszélve, hogy már el lett hintve a potenciális rendezői változata az első felvonásnak.

Adott tehát egy expozíció, ami felvázolja nekünk a galaxist uraló gonosz birodalom paramétereit, egy kis mezőgazdaságból élő falu, amiről csak onnan tudjuk, hogy nem a Földön van, hogy egy Szaturnuszra emlékeztető gázóriás takarja ki az égbolt nagy részét, és adott egy Kora névre hallgató fiatal nő (Sofia Boutella), akiről természetesen hamar kiderül, hogy sokkal több van benne, mint amit első pillanatra mutat, és a jövőben a birodalom elleni lázadás élére fog állni.

Kezdeném a pozitívummal: a film a nézése közben azért mérsékelten szórakoztató lehet azok számára, akik Snyder gyengébb filmjeivel is elvoltak. Ha valaki képes teljesen kikapcsolni az agyműködését, vagy van némi hajlama ironikusan is élvezni valamit, és szereti az akciódús, nagyszabású, high conceptre építő sci-fi/fantasy univerzumokat, akkor a Rebel Moon jópofa hommage-ként el-elműködget. Nem gondolnám, hogy 2023 legrosszabb filmjéről lenne szó. De ettől még tagadhatatlanul pocsék, és ezen plusz fél óra játékidő nem fog változtatni.

Kérdés, hogy ennek az-e az oka, hogy Snydert nem érdekli se a sztori, se a saját karakterei, és csak alibinek használja őket a szuperlátványos, festményszerű képeihez, avagy tényleg minden erőfeszítése bent van egy-egy új filmjében, és ez minden, ami önmmaga erejéből kitelik tőle. Akárhogy is, én azok közé tartoztam, akik szerint minőségében a Zack Snyder-féle Igazság ligája nem sokkal jobb a Whedon által vágott mozis verziónál.

Utóbbi esetében, annak minden hibája ellenére Whedon ugyanis képes volt eleven, hús-vér karakterekké formálni Snyder szuperhőseit, esendő, emberi pillanatokkal lelket csempészni beléjük, valamilyen kohéziót teremteni a csapat és annak egyes tagjai között (Batman és Wonder Woman ketten például sokkal jobban működnek a mozis verzióban). Snyder írói tehetségtelensége ugyanúgy kiütközik a Rebel Moon esetében is. Szereplői egytől-egyig sekélyes, száraz, kétdimenziós karaktervázlatok, akik szinte interakcióba sem lépnek egymással, csak a saját háttértörténetüket darálják el egy-egy nagymonológban az éppen mellettük állónak, de valójában a nézőknek.

És említést sem tettem a röhejes (azért néha előfordul) párbeszédekről. Érezhetően Snydert vért fosva igyekezett nagyon mély, hangzatos mondatokat adni a szereplők szájába. De ami a legnagyobb probléma a víziójával, hogy egy gramm eredeti ötlet nem szorult belé, és nem arról van szó, hogy a Star Wars-ot kopírozta volna le egy az egyben (habár az az ötlet születhetett meg a fejében, hogy a Star Wars felnőtt verzióját fogja elkészíteni). Itt nemcsak a Star Warsról van szó: a film legtöbb jelenetében visszaköszönnek más művek klasszikussá vált jelenetei, amiket a rendező összecsemegézett magának, hogy aztán snyderessé téve őket (értsd, badass, és lassított, és pokolian „látványos” módon) beolvassza őket a történet folyásába.

Már amennyire a történetet egy folyamként jellemezni lehet, ugyanis Snyder azt a bravúrt is ismét elkövette, hogy a két órás játékidőbe képtelen volt belepasszírozni holmi motivációt, karakterfejlődést, vagy neadjisten cselekményt, ami nem foglalható össze három mondatban. Az expozíciót szinte elnyújtja a film végéig, hogy az beletorkolljon az inspirálatlan, generikus Nagy Összecsapásba, ahol senkiért sem tudsz izgulni, senkivel sem tudsz azonosulni, mivel a film semmi erőfeszítést nem tett annak érdekében, hogy beszippantson a saját világába.

És akkor a cseresznye a muffin tetején: szarul is néz ki. A Vizionárius még a 300-zal és a Watchmennel felépített nimbuszát is képes volt megsemmisíteni, miszerint operatőrként ő a világklasszis, akinek filmjei, ha olykor nem mentesek a hibáktól, de legalább képzeleten túli szépségükkel a szemet jóllakatják. Az igazság ezzel szemben az, hogy Snyder fent említett két festői remekműve (és a kevésbé remek Álomháború) egy bizonyos Larry Fong nevű operatőrnek köszönhetően ölthette fel azt a formát, amiben ma a snyderséget mérjük. Ha már a külalakjáért sem érdemes Zack Snyder legújabb filmjét megnézni, akkor mégis mit tud nekünk felmutatni?