Az elmúlt néhány évben megszokássá vált, hogy a szuperhősök kalandjaiból készülő alkotások folyamatosan érkeznek a mozikba, néha kiemelkedő darabokkal örvendeztetve meg minket, máskor pedig a középszernél maradva. Nincs ez másképpen a streaming felületeken sem, hiszen a képregényes tartalom ide is megállíthatatlanul tódul. Ne értsetek félre, egy percig sem szeretnék hálátlannak tűnni vagy azt állítani, hogy mindez ne hozna magával óhatatlanul is jó néhány igényes, mély tartalmú vagy szimplán csak szórakoztató alkotást, melyek többségére én is tigrisként vetődőm rá a közzététel időpontjában. Ámbátor olykor jól esik egy olyan retró feelinget árasztó művel lazítani a dömping szorításán, mely mégsem ugrat ki a komfortzónából, elvégre a mai napig őszintén lelkesedem a jelmezes igazságosztókat vásznon és nyomtatásban látva, de könnyen emészthető és egyszerű.

„Egy szamaritánus pedig az úton menvén, odaért…”

Miért mondom, hogy egyszerű és könnyen emészthető? Nos, a cikk alapjául szolgáló film egy klasszikusnak nevezhető történet jóról és rosszról, a bennünk élő kettősségről és persze arról, hogy megváltozni sohasem késő. Ha nagyon nagy vonalakban akarnám összefogni a tanulságot, azt valahogy így tenném. De lássuk az egyes elemeket mélyebben. Egyik főszereplőnk Sam, egy 13 éves srác, akit édesanyja egyedül nevel. Rossz környéken él, így gyakran keveredik bele kisebb balhékba, melyekből kiegészítő jövedelmet tud biztosítani két személyes családjuk számára. Másik oldalról viszont megszállott rajongást mutat Szamaritánus iránt, aki Gránitváros (Granite City) fiktív utcáinak védelmezője volt sok évvel ezelőtt, azonban ő és ikertestvére Nemesis összecsaptak, mely a hivatalos források szerint mindkettejük halálával végződött.

Itt jön képbe másik kulcsfiguránk, Joe, aki egyfajta modern barlanglakóként tölti napjait. Hulladékszállítóként és hobbi szerelőként keresi meg a betevőt, azonban abban a szerencsés vagy éppen némely szempontból szerencsétlen helyzetben van, hogy a lelkes rajongó fiú az övével szemben fekvő tömbben lakik. Ezáltal hamarosan Sam gyanakvásának árnyéka vetül rá, hiszen megszállottan keresi egykori példaképét, mély meggyőződéssel adózva a konteónak tűnő kijelentésnek: Szamaritánus él!

Nem szeretnék spoilerezni véletlenül sem, így jobban nem mennék bele a sztorivezetés mélységeibe, de természetesen a fent felvázoltakból sejthetitek, hogy érkezik még a szereplőgárdába egy megfelelő, a játékidő végén legyőzhető gonosz, Cyrus személyében, hűséges segítőtársával Sillel együtt. Valamint besüvít egy utolsó szakaszra tartogatott, igazán érdekes csavar Joe-t illetően. Továbbá előkerül az a nem mindennapi kalapács, melyet Nemesis készített saját, különleges vérének felhasználásával, fivére ellen.

„A hősnek végzetre és balsorsra van szüksége…”

Ha egy kicsit tovább vizsgáljuk a cselekményt, a néhány bekezdéssel korábban leírt sorok fényében, azt mondhatnánk már-már elcsépelt elemekből építkezik. Szamaritánus és Nemesis (nem is annyira) titkos eredettörténetét és állítólagos pusztulásának regéjét egy az egyben a fűzött füzetekre jellemző stílusban tárja elénk, ezúttal a narrációs dobozok szerepét Sam karakterére osztva, hiszen ő kommentálja végig lelkesen a bevezető szekvenciát. Minden lényeges alkotórész a helyén van, az alteregók, a különleges erővel bíró pöröly és még az erőmű melletti párbaj is.

Később ugyan átkapcsolunk a jóval realisztikusabb sávra, de a bujkáló, megmutatkozni csak a végső esetben akaró, emberfeletti hérosz továbbra is beleillik a képletbe. A lelkes tanítvány és kiégett, idős mentor néhány pillanatra felbukkanó pátosza pedig még jobban ráerősít az eddigiekre. Mindazonáltal nálam részben működni tudott a sok évtizedes recept és valahol visszarepített a 80-as, 90-es évek akciómozijainak világába, amit hatalmas adag maszkos mókával kevertek be az íz és metodika kedvéért. Ezt ma már legtöbben túl egyszerűnek és túl kevésnek vélnék egy igazán kiemelkedő produkcióhoz, de másfél órában így is igazán megragadó tudott lenni.

Rápillantva a látványra azt mondhatom, hogy a felvezető snittek, melyek a korábbi történéseket vázolják, szándékosan a nyomtatott panelek világát idézik. Olykor szinte megáll a mozgás és a kimerevített részletek okán máris egy színes borító mögötti oldalon érezhetjük magunkat. A jelenben helyet kapó szakaszok közül a várost bemutató részek igazán tetszetősek, a folyamatos eső néhol Gothamet idéző, de az összkép inkább lepusztult, mintsem fanatikus bűnözőkkel telített.

Színészi játék ügyében a plakátokon is virító Sylvester Stallone nevével azt hiszem, senkinek sem mondok nagy újdonságot. Sly ezúttal jól választott szerepet és valóban kifogástalanul kivitelezte azt. Sam megformálója nem más, mint Javon ‘Wanna’ Walton; ismerős lehet Az Esernyő Akadémia rajongóinak, hiszen ott Stan alakját öntötte formába. Silt Sophia Tatum alakítja, aki korábban a Rivderdale jeleneteiben tűnt fel, ügyeletes főgonoszunkat pedig Pilou Asbæk játssza, ő a Trónok Harcában szúrhatott szemet, mint Euron Greyjoy.

Összegezzünk: közel sem tökéletes produktummal van dolgunk és talán kevésnek, egyszerűnek, néhol slamposnak tűnhet a végeredmény. Azt azonban semmiképpen sem tagadhatjuk el Julius Avery és a stáb többi tagjának érdemei közül, hogy amit kaptunk élvezetes, rendelkezik pár igazán ütős bunyóval és átjárja a borongós, nagyvárosi íz. Amennyiben hozzám hasonlóan a műfaj megrögzött fanja vagy, mindenképpen adj neki egy esélyt. Nagy örömömre Sly ezúttal is Gáti Oszkár hangján szólal meg magyarul, ami hatalmas piros pont. Külön érdekesség, hogy ebben az esetben az adaptáció félig-meddig fordított sorrendben ment végbe, hiszen a mozi forgatókönyve előbb létezett, mint az azonos című képregény.

Ha kedvet kaptatok a filmhez, a Prime Video kínálatában megtekinthetitek!