A sötét kristály ma már megkérdőjelezhetetlenül filmlegendának számít. Az élénk, groteszk látványvilága és a tapinthatóan életszerű, torz karakterei örökre beleégtek az emlékezetünkbe. Ez a monumentális alkotás bebizonyította, hogy a gyerekfilmek műfaja jóval szélesebb, mint azt a korában hitték – és emellett új szintre is tudta emelni az elavulóban lévő bábfilm műfaját.

E művész ma már kevésbé ismert, azonban még mindig az egyik legnagyobb névnek számít a műfajban: Jim Henson. Henson 1980 előtt főleg reklámokon dolgozott, azonban a Muppet Show megteremtőjeként lett híres, ami a bábozás művészetét akarta széles közönség elé tárni. Ezt fejlesztette tovább Henson a kissé sötétebb hangulatú és komolyabb témájú A sötét kristály és a Fantasztikus labirintus filmjeivel. A művész sajnos 1990-ben elhunyt, azonban cége, a The Jim Henson Company a mai napig dolgozik filmeken, amik mesteri szintű bábművészetet igényelnek.

A sötét kristály története a lehető legegyszerűbb fantasy alaptörténetet dolgozza fel, amiben a kiválasztott hősnek le kell győznie a végletekig gonosz erőket, hogy ezáltal megállítsa az antagonisták által tervezett világvégét. Ezen a ponton tehát felmerülhet bennünk: ezt a történetet már a Gilgames-eposz óta látjuk különböző feldolgozásokban, mi teszi mégis A sötét kristályt különlegessé? Aki csak ha belepillantott is a filmbe tudja erre a választ – és ezt pedig a film társrendezője, Frank Oz fogalmazta meg: „(Jim Henson) célja az volt, hogy visszatérjen az eredeti Grimm-mesék sötét hangulatához”, hisz hitt abban, hogy sosem képes egy gyerek tanulni valamiből, ha nem hagyjuk félni. Míg ez A sötét kristályban főleg az elidegenítő látványvilágában jelenik meg, a film tónusa is nagyon sok helyen ebből építkezik. Meg meri rémiszteni a nézőit, így bármennyire is feszültségmentes a történet végkimenetele, a film sosem engedi elhalni a figyelmünket. A film a karakterei szempontjából is csak a legegyszerűbb kliséket használja, legyen az két protagonista akik varázserejük segítségével megmenthetik a világot; a menthetetlenül gonosz, torz ellenségek; az aranyos „sidekick” állatka; vagy az öreg, bölcs mentor.

A sötét kristály a szereplői és története által tehát nagyon erősen vissza van tartva, túlságosan belekapaszkodik a történetmesélés agyonhasznált elemeibe. Azonban az, ami igazán felemeli az alkotást, az a világa, és ezzel együtt a látványvilága is. A mesterien megtervezett, idegenül kinéző torz karakterek (legjobb példája ennek a Skeksis) mellett rengeteg furcsa kis lény népesíti be A sötét kristály univerzumát, akik csupán kis részleteket adnak hozzá a film feje tetejére állított világához. Ez mind segít abban a célban, ami Henson másodlagos célja volt A sötét kristály megteremtésekor: azaz hogy a néző úgy érezze, mintha egy teljesen új dimenzióba csöppent volna – amiben semmi olyan pont nincs, amit ismerne a Földről, és ezáltal abba belekapaszkodhatna. Ehhez járulnak hozzá a végletekig részletes jelmezek, díszletek, és tárgyak is, amik mind segítik eladni Thra világának komplex jellegét.Brian Froud, a híres fantasy-illusztrátor nevét érdemes itt megemlíteni, aki segített megtervezni A sötét kristály univerzumát benépesítő lények zömét. A többi látványtervezővel és Henson-nal közösen azonban meglehetősen különleges kinézetű és komplex mozgású karaktereket terveztek, legtöbbjük egyáltalán nem lett volna megoldható a korábban alkalmazott bábtechnikák alkalmazásával. Ugyanis nem tudtak olyan bábokat csinálni, amik képesek helyváltoztatásra, mozgatni tudják a végtagjaikat, és ráadásul rendes arckifejezéseik is vannak. Így az akkori csúcstechnológia alkalmazására hagyatkoztak: az animatronics-ra. Ez az eszköz tulajdonképpen egy távirányítóval vezérelt elektronikus bábot takar, amit itt főleg a bábok arcmimikáját szabályozta, hogy az adott bábművésznek csak a végtagok mozgatásával kelljen foglalkozni. Egy skeksis-t például 3 ember kezelt: egy, aki kosztümben mozgott és irányította a fejmozgást valamint a jobb kezét, egyvalaki a bal kezét irányította, míg a harmadik ember az arcjátékát vezérelte (és az egyik jelenetben 9 skeksis mozgott egyszerre a képen!).

Azonban a befektetett munka meghozta a gyümölcsét, A sötét kristály legtöbb lénye nyugtalanítóan életszerű. És itt a kulcsszó – a legtöbb. Ugyanis a film két főszereplője, a gelfling-ek is bábok voltak (hogy ne tűnjenek ki a film többi karaktere közül), azonban hogy mégse érződjenek túl idegennek meglehetősen egyszerűre lettek tervezve. Emiatt azonban előtűnik az animatronics végzetes hibája – azaz hogy nem tud elég kifejező lenni. Embernek tűnő arcokon korántsem elég a pislogás és a száj ki-be csukódása, mint mimika, emiatt pont a két legfontosabb karakterünk sosem tud életszerű lenni, emiatt egyesülni és együttérezni is nehezen tudunk velük.

Azonban ennek ellenére is mestermű A sötét kristály, ha nem is a történetmesélés, hanem a gyönyörű, groteszk látványvilága révén. Mindamellett az ilyen alkotások mindig a rövidebbet húzzák más családbarát filmekkel szemben, amik azt mutatják a nézőnek, amit látni akart – A sötét kristály éppen hogy profitot tudott termelni a mozikban, azonban kasszasikerré, amit méltán megérdemelt volna, sosem vált. A film megreformálta a bábművészet műfaját és be tudta bizonyítani, hogy elég energia és kreativitás befektetésével felül tud emelkedni az olcsó vásári szórakoztatáson. Bár ma már nem csak a klasszikus bábokat, hanem animatronics eszközöket is csak elszórtan találunk filmekben, Henson öröksége tovább él.

A Netflixnek köszönhetően most két nap múlva láthatjuk ennek újabb kiteljesedését is, ugyanis elhozzák nekünk A Sötét Kristály – Az ellenállás kora című sorozatot, ami a film történetének előzményeit fogja elmesélni; hűnek maradva az eredeti látványvilágához és technikai megoldásaihoz is. Néhány nap múlva ugyanitt a Kritizátoron olvashatjátok a véleményünket a sorozatról is.